40.rész A katona

Pár óra múlva újra előttem volt Thomas és elvitt a megbeszélésre. Hányinger kerülgetett és az összs energiámat arra fordítottam, hogy magabiztosnak és nyugodtak tettesem magam.
-Minden rendben lesz.-mosolyog rám bíztatóan Thomas. Kedvem lett volna leordítani a fejét. Egy halálos mérgezés fenyegeti Finnicket és ez meg itt nyugtatgatni akar.
Kinyitott előttem egy ajtót és előreengedett. A teremben csomó katona és fontosnak tűnő ember álldigált, köztük Galevel is.
-Üdvözlöm, Johanna!-bólintott felém egy ősz, komoly tekintetű férfi-Foglaljon helyet.
Az utolsó üres helyre ledobtam magam ami két kigyúrt állat mellett volt, biztos azt akarták, hogy vészhelyzet eseten le tudjanak fogni. Hiszen én egy pszichopata vagyok, nem?
-Azért hívtam önöket össze, hogy megbeszéljük a történteket. Már mindenkit kihallgatunk, most Johanna Masonre kerül sor.-mondta és rám szegezte a tekintetét. Összekulcsoltam magam előtt a kezem és kérdően tekintetem a férfire.
-Mit akarnak tudni?-kérdeztem.
-Hogy kerültek Cointhoz?-tette fel a kérdést. A teremben minden elnémult, az összes szempár engem nézett.
-A szobámba voltam és csak úgy megtámadtak. Egy börtönben ébredtünk. De igazából az egész homályos.-válaszoltam.
-Homályos? Megkínozták önt, vagy bármelyik másik társát?
-Nem, karaokiztunk és popcorn zabáltunk!-mondtam gúnyosan mire egy metsző pillantással jutalmazott meg a tata.-Szerinte mit csináltunk?-horkantottam fel idegesen. Felrémlenek bennem az emlékek és éreztem, hogy elgyengülök. Beetee élettelen tekintete és Enobaria vérben úszó koponyája valószínűleg örökre az elmémbe égett. Az asztal alatt ökölbe szorítottam a kezem és nyugalmat erőltettem az arcomra.-Két ember meghalt.-válaszoltam a férfinek.
-Ki, és hogyan?- Az arca rezzenéstelen maradt, mintha csak sablonos, unalmas témákról beszélnénk, nem pedig két ember haláláról.
Nem tudtam kinyögni értelmes választ, felidegesített, hogy olyan kérdéseket tesz fel amivel felidézi bennem a cellában töltött perceimet, gyengének éreztem magam tőle, és utálok gyenge lenni.
-Mi lenne ha a halott emberek helyett azokkal foglalkoznánk akik még élnek?-kérdeztem felhúzott szemöldökkel. A teremben feszült lett a hangulat, ami engem is óvatosságra inetett. Van valami amiről tudnak ezek az emberek.
-Ez egy kihallgatás, nem áll jogában kérdezni.-felelte egyszerűen a férfi, akit innentől nevezzünk seggfejnek. Ugyanis elegem van az ilyenekből mint Ő. Miért gondolják azt, hogy attól még mert van egy pár jelvény a kabátjukon kezelhetnek engem úgy mint valami idiótát? Ezekben a hetekben mindenki lenézett, úgy tekintett rám mint egy őrültre akivel úgy játszadoztak ahogy kedvük tartja. Ebben a pillanatban betelt a pohár. Felpattantam, a székem nagy csattanással ért földet mögöttem.
-Magának pedig nem áll jogában itt tartani és kihallgatni!-üvöltöm-Mégis miért engem hurcoltak ide és nem Coint vagy Snowt? Annyira már nem ászok, hogy őket elkapják, de arra futja az idejük, hogy engem kihallgassanak?-kérdeztem felhúzott szemöldökkel és elrántom a kezem az egyik kigyúrt csávó elől aki meg akart ragadni.
-Nyugodjon le!-parancsolt rám Seggfej. Ellöktem magam az asztaltól és eszelős tekintettel bámultam a férfire aki merészen állta a pillantásom.
-És mi lesz ha nem?-kérdeztem felhúzott szemöldökkel-Esetleg belém szúrnak egy injekcióstűt majd lekötöznek egy ágyra? Megkínoznak? Lelőnek?-soroltam az esetleges lehetőségeket. Seggfejkém még mindig magán hagyta az érzelem mentes állarcát.
-Semmi ilyesfajta szándékaink nincsenek.-jelentette ki majd jelentőségteljesen rám nézett.-Kérem foglaljon helyet.
Lerogytam a székre és próbáltam lenyugtatni a légzésem. Félszemmel láttam, hogy Gale feszülten áll az egyik lábáról a másikra. Lehunytam a szemem és vettem egy nagy levegőt. Minél hamarabb el akarok tűnni innen, de előbb muszáj megtudnom egy dolgot.
-Minden kérdésére válaszolok, ha egyetlen egyre viszont Ön add nekem választ.-mondtam és feszülten figyeltem a reakcióját. A férfi kompromisszum képes volt, rábólintott az ötletemre.
-Hallgatom-mondta és az asztalra támaszkodott. A terem újra megtelt feszültéggel, gondolom mindenki attól tartott, hogy valami felháborítót kérdezek, pedig semmi ilyesfajta szándékaim nem voltak.
-Mi történt Finickkel?-kérdeztem, Seggfej szemrebbenés nélkül válaszol:
-Meglőtték.
Ökölbe szorítottam a kezem és rácsaptam egyet az asztalra. A két izomagy figyelmeztetőleg felém fordult.
-Ezt már tudom, de mi történt utána? A teljes igazságot mondja el, különben nem beszélek!-mondtam és a férfi szemébe néztem, hátha észre veszem a hazugság jeleit, de semmit se tudtam kiolvasni a rideg tekintetéből.
-Snow beadatott neki egy mérget mielőtt még kimentettük volna.-mondta végül.-A műtét során megpróbáltuk eltávolítani a mérget a szervezetéből, de a sérülés a karján még jobban felerősítette a méreg hatását.-tette hozzá mire nekem görcsbe rándult a hasam.
-Sikeres volt a műtét?-kérdeztem, nem bírtam kordában tartani az érzéseimet, a hangom remegett.
-Még nem tudhatjuk, hogy lesznek-e mellékhatásai a méregnek.
-Mit jelentsen ez? Mik lehetnek a mellékhatások?-kérdeztem feszülten.
-Nem szeretnénk olyat mondani amiben nem vagyunk biztosak.-válaszolt majd a szemembe fúrta a tekintetét.-Van még kérdése, Johanna?
Megráztam a fejem és hagytam, hogy tovább folytassák a kihallgatásomat. Csomó kérdést tettek fel, minden kis részletet figyelembe vettek és úgy figyelték az arcom mintha csak a homlokomra lenne írva, hogy hazudni fogok, úgyhogy figyelj rám!. De nem tettem, mindig az igazat mondtam. Több mint egy órán át faggattak, mikor végre kiléptem a teremből úgy éreztem, hogy akár állva eltudnék aludni. Thomas megragadta a kezem és visszavezetett a szobájába, már épp beestem volna az ajtón amikor valaki utánunk kiáltott.
-Thomas, a Tábornok azt mondta, hogy külön szobába vihetjük!-mondta Gale amikor szembe fordultunk vele. Egy gúnyos mosoly hagyja el a számat. Jaj, de aranyosak, már annyira megbíznak bennem, hogy bébiszitter nélkül tudnak hagyni? Fenomenális...
Thomas bólintott és belépet a szobájába, egyedül hagyva engem Galeval. Ahogy elkezdtem követni a fiút hirtelen újra felélénkültem és alig éreztem a fáradságot. Csomó kérdésem volt hozzá.
-Gale, mire kellenek azok a bom...-ki se tudtam mondani a mondatot, Ő magához húzott és olyan erősen megszorította a kezem, hogy felszisszentem.
-Mi bajod van?-meredtem rá kérdően mire ő hang nélkül tátogni kezdett:
-Kamerák, mindenhol.-biccentett egyet a folyósó különböző pontjai felé ahol tényleg működő kameráka voltak felszerelve. Feltűnőmentesen bólintottam egyet majd hang nélkül követtem egy ajtóhoz. Ahogy beléptünk a szobába rögtön körbejárt a tekintetem a falakon. Két kamerát szúrt ki a szemem, de ki tudta, hogy még mennyi van elbújtatva. Gale megragad egy cetlit és sebesen írni kezdett.
-Megadom az itteni kórház számát, ha bármi baj van, szólj.-mondta és átnyújtotta a papírfecnit.
Menj a mosdóba!
Galera meredtem majd a mosdóajtójára.
-Kösz, szerintem én most lezuhanyozom, aztán megyek aludni...hosszú napom volt...-mondtam Galenak és beléptem a mosdóba. Ahogy becsaptam az ajtót magam mögött eluralkodott rajtam a pánik. Mégis, hogy hívjam be úgy magamhoz Galet, hogy ne legyen gyanús?
-Francba....-sziszegtem a fogaim között és az üres mosdóra néztem, semmi felhasználható dolog nincs itt. Hallottam, hogy kinyílt a szobám ajtója mire gondolkodás nélkül elordítottam magam.
-Gale!-szóltam ki a fiúnak.
-Mi van?-kérdezett vissza, mire egy kicsit megnyugodtam, hogy nem ment el.
-Nem vagyok túl jól...-mondtam és valami fura nyögést adtam ki magamból, hogy még hihetőbben hangozzon a dolog.-Asszem el fogok ájulni...-az ajtónak dőltem és lecsúsztam egészen a falig majd rácsaptam a kezemmel a padlóra, mintha csak a testem ütődött volna neki.
-Johanna?-hallottam Gale kétségbeesett hangát. Egész jó színész. Vártam, hogy bejöjjön, hiszen elájultam és ki tudja, hogy milyen durván ütöttem be a fejem, nem? Mintha Gale habozott volna majd halk beszélgetés zaja ütötte meg a fülem.
-Gale Hawthorne vagyok, az egyik lakó rosszul lett...-mondta valószínűleg a telefonba és kinyitotta a mosdót.-Igen, azonnal ide kéne jö...-nem fejezte be a mondatot amikor meglátta, hogy ott állok, teljesen jól és egészségesen, ráadásul épp lehülyéztem.-Igen, még a vonalban vagyok.-mondta a telefonba és kikerekedett szemekkel bámult. - Mégse jöjjenek, már felébredt, csak megszédült, de nincs semmi gond.-magyarázta Gale-Elnézést a zavarásért.-tette hozzá és lerakta a telefont és berúgta a bakancsával az ajtót.
-Te komolyan ide akartad hívni az orvosokat?-kérdezem kikerekedett szemekkel és rácsaptam egyet a homlokomra. Gale vágott egy grimaszt majd gyorsan a témára tért.
-Figyelj, a helyzet bonyolultabb mint képzeltem.-mondta és gondterhelten felsóhajtott.-Csak mi vagyunk itt, Katniss, Haymitch, Peeta és Annie el tudott szökni Plutarchoz.-vázolta fel a helyzetet-Én vissza akartam menni segíteni nektek Finnickkel és ekkor találtam rá ezekre. Amint biztonságba helyeztem a többieket átvágtam ezen az erdőn, hogy hamarabb visszaérjek hozzád és Finnickhez. Útközben pedig belebotlottam a bázisukba.
-Ezekre?-kérdeztem vissza és úgy éreztem semmit se értek ebből az egészből.
-Nem bízhatunk bennük, bár Snow ellen vannak, de nem akarnak lázadást...Ők hatalmat akarnak, képesek minket is felhasználni és utána kinyírni. Csak azért kellünk nekik, mert mi el tudjuk vezetni őket Snowhoz.-magyarázta és a szemembe nézett. A gondolataim össze-vissza kavarodtak, kérdések ezrei fogalmazódtak meg bennem.
-De, hogy jöttél te a képbe? Ők miért bíztak meg benned?-kérdezem összeráncolt szemöldökkel.
-Meglátták az egyenruhám és mivel olyan embereket kerestek akik értenek a fegyverekhez megkérdezték, hogy csatlakozok-e hozzájuk.-magyarázta-Elsőnek nem akartam igent mondani, de egyedül nem tudtam volna kimenteni titeket, kellett a segítségük.-mondta mire én bólintottam egyet. Gale az órájára nézett és feszülten fordult újra felém.-Persze egyértelmű, hogy ők se bíznak bennünk, minden lépésünket követik, úgyhogy óvatosnak kell lennünk.
Bólintottam, de közben alig fogtam fel a szavait.
-El kell szöknünk.-jelentette ki mire azonnal magára terelte a figyelmem.-Nem tudok segítséget kérni Plutarchtól vagy Haymitchtől, valószínűleg azt se tudják, hogy hol vagyunk...Egyedül kell megoldanunk a dolgot.-jegyezte meg majd elkezdte felvázolni a tervét-Holnap én leszek a soron az őrködésben, te egy hírtelen rosszullétre hivatkozva elmész a kórházba. Az épületnek van egy vészkijárata, de legtöbbször csukva tartják, pont azért, hogy senki se tudjon lelépni. Nekem lesznek kulcsaim hozzá, kiengedlek és elmegyünk onnan. Egy nap alatt ott leszünk Plutarchnal és akkor...-nem tudta befejezni a mondatot ugyanis én belefojtottam a szót.
-Állj meg!-parancsoltam rá keményen-Mi lesz Finnickkel?-kérdeztem.-Nélküle nem megyek sehova!-szögeztem le mire Gale arca elkomolyodott és lemondó tekintettel nézett rám.
-Johanna...Finnicknek legalább egy hét kell, hogy fel tudjon épülni...
-Akkor várunk egy hetet, kit érdekel? Nem fogom itt hagyni!-magától a gondolattól is kirázott a hideg, hogy itt hagyjam Finnt ezekkel az ismeretlenekkel, ráadásul sebesülten.
-Nincs ennyi időnk, muszáj elmennünk!-mondja Gale.
-Akkor menj, én majd kitalálok valamit.-fontan össze a kezem magam előtt és a fiú szemébe néztem.
-Nem hagylak itt. Kitalálunk valamit.-jelentette ki majd hátat fordított nekem és kisétált a mosdóból. Pár pillanat múlva meghallottam, hogy becsapódik a szobám ajtója.
Lehunytan a szemem és a falnak támaszkodtan. Összegeztem magamban azt amit eddig tudok;
Coin valószínűleg szövetkezett Snowval, hogy legyőzzék a forradalmat, emellett pedig van egy másik társaság akik úgyszintén nem akarnak forradalmat, csak uralni akarják egész Panemet és kinyírni Coint és Snowt, majd később valószínűleg minket is. Finnick testében halálos méreg van és senki se tudhatja, hogy mik lesznek a mellékhatásai, Katnissek azt se tudják, hogy hol vagyunk, nincs segítségünk és isten igazából nem tudjuk, hogy mivel állunk szemben pontosan. Közben a háttérben pedig ott a szikra, a remény amit nem szabad kioltani az emberekben, folytatni kell a lázadást.
Ahogy végig gondoltam a dolgokat úgy éreztem elszállt az összes erőm és alváson kívül semmi másra nem vagyok képes.
Felsóhajtottam és kilépve a mosdóból levettem a ruhám és a bevetett ágyra zuhantam. Az ágynemű hideg volt és érintetlen, idegen. Egyáltalán nem éreztem magam biztonságban. Hírtelen azt kívántam bárcsak itt lenne mellettem Gale, mint az egyik este. Magamra húztam a takarót és lehunytam a szemem. Gale magabiztossága lenyűgözött, mintha mindig tudná, hogy mit kell tenni és ami a legtöbbet jelentette számomra; nem hagyott cserben.
De persze nem szeretnék  téves elképzeléseket táplálni vele kapcsolatban. Én csak egy feladat vagyok számára, egy elintézendő ügy. Még sose mutatta meg azt az énjét ahol nem egy katona, ahol nem parancsokat hajt végre, hanem úgy cselekszik ahogy ő gondolja, és nem úgy ahogy a kötelesség kívánja. Gale egy katona, a szemében én egy sérült vagyok akit élve kell kimentenie egy háborúból és én utálom ezt a helyzetet.
-Nincs szükségem a segítségedre Gale...-motyogtam magam elé, pedig tudtam, hogy csak hazudok. Hiszen sokszor még a legkeményebb embereknek is szükségük van egy támaszra, valakire akiben megbízhatnak. Nekem Gale volt ez az ember.