39.rész Mérgezés

Rúgtam, sikítottam, kapálóztam, de a férfi nem engedett a szorításból.
- Engedjen el! Ott kell lennem! - mutattam Finnickre de ő nem válaszolt, csak beráncigált egy fehér szobába.
- Elég mély seb. - vizsgálgatta a sebem. - Le kell tépnem a ruhát róla, de a vértől teljesen ráragadt...Eléggé fájni fog... - mondta elhúzott szájjal.
- Csak legyünk túl rajta! - válaszoltam, a katona bólintott egyet majd egy hirtelen mozdulattal letépte a selymes anyagot a sebemről. Őrülten fájt de egy hang se hagyta el a számat.
- Ezt össze kell varrni. - tájékoztatott, mire én csak bólintottam. - Beadok egy kis fájdalomcsillapítót.
Lefertőtleníti a sebet, majd adott egy injekciót és elkezdte összevarrni a sebet, közben beszélt hozzám de én kizártam a hangját. Semmi másra nem tudtam gondolni csak Finnickre.

A légpárnás leszállt egy erdős, eldugott helyen. Én annyira fárat lettem a különböző gyógyszerek miatt amit adtak nekem, hogy nem tudtam lábra állni, ezért a férfi a karjaiban vitt be egy számomra ismeretlen helyre.
- Hol van Finnick? Finnick Odairt keresem. Tudod azt a szőke fiút. Ő a barátom. Finnick. Finnick Odair. - motyogtam magamnak miközben a katona karjában csimpaszkodtam. A férfi lerakott egy puha ágyra majd betakart.
- Aludj, Johanna. - mondta halkan.
- Ne parancsolgass nekem! - válaszoltam összegabajodott nyelvel majd elnyomott az álom.

Az erdőben sétáltam. Sötét volt, csak a hold fénye világított meg egy keskeny ösvényt előttem. Nem voltam egyedül, Finnick Odair egy nyíllal sétált a jobboldalamon. Nyíl? Finnick nem használ ilyen fegyvert, ő a szigonyokhoz ért. Az én kezemben egy buzogány volt. Ez vicces. Nem tudok ezzel a fegyverrel harcolni, én a baltát szeretem. 
Valami halk zajt hallok, majd egy hangos pisztolylövést. Minden nagyon gyorsan történt. Finnick Odair hasra esett mellettem és vért kezdett el köhögni, a vállán egy hatalmas seb volt.
- Finnick mit csinálsz? - nevetek. Nem, nem nevetek, hanem ordítok, majd zokogok, végül pedig csak meredten bámulom a barátom fehér arcát.
- Nem élhetünk örökké. Se én, se te. - suttogja, egyszer, kétszer majd ezretszerre is megismétli ezt a mondatot.

Kipattantak a szemeim és a plafont kezdtem el bámulni. Egy újabb értelmetlen álom. Utálom amikor ilyeneket álmodtam. Az agyam magától próbált magyarázatott adni a dolgokra. Finnick miért mondta ezt? Egyáltalán mit kerestem vele egy erdőben? Az egész csak egy hülyeség.
A gyógyszerek már nem hatottak,  a vállam újra elkezdett fájni.
- Felébredtél? - kérdezte egy ismerős hang.
- Nem. - forgattam meg a szemem, majd a fiú felé fordultam. - Hol van Finnick Odair? - kérdeztem.
- Miért ilyen fontos neked? - kérdezett vissza sóhajtva a katona, aki összevarrta a sebem.
- Hol van? - ismételtem el a kérdést.
- Most műtik. - tájékoztatott. Óvatosan felültem majd összeszorított fogakkal vártam, hogy elmúljon a fájdalom. Az ágy széle felé fordultam és a fiú kezébe kapaszkodva felálltam. Furcsa volt, hogy a katona nem akart megállítani, és visszarakni az ágyra.
- Nem is akar megállítani? - néztem a férfire és közben próbáltam megtalálni az egyensúlyom.
- Gale tájékoztatott, hogy hiába próbálnám meg, úgy se fogod hagyni. - rántotta meg a vállát mire én elégedetten elmosolyodtam. - Egyébként mit is akarsz csinálni?
- Mutasd, hol a műtőszoba?
 A fiú, akinek útközben kiderült, hogy Thomas a neve, egy folyosón át odavezetett egy szobába amit egy üvegfal vett körül.
- Itt is lennénk.
A szoba belülről tiszta fehér volt, tele pakolva orvosi felszereléssel és a közepén egy ágy állt. Bár nem voltam bent a szobában, még az üvegfalon  túl is hallottam a gépek zaját és az ápolónők sietős lépteit a padlón. A főorvos az ágy felett hajolt át és valamilyen orvosi eszközt tartott a kezében. Finnick az ágyra volt fektetve, el volt kábítva és lélegeztető gépre volt szüksége. Szörnyen nézett ki.
- O, Finnick… - suttogtam elhaló hangon. Nem értettem, hogy mi történhetett. Hiszen engem is meglőttek! De mégse műtöttek meg.
- Mi történt Finnickel? - kérdeztem suttogva.
- Mikor az egyik katona a hátán vitte, valaki rálőtt. - válaszolta de én megráztam a fejem.
- Ez egy komoly műtét. Engem is eltalált a golyó mégse vagyok lélegeztetőgépen! -mondtam - Valami másnak is kellett történnie!
Thomas nem válaszolt, csak meredten nézett maga elé. Tudott valamit. Valamit, amit nem akar elmondani.
- Thomas! Mi történt? - néztem rá idegesen de ő még mindig csak bambán bámult előre.
- Meglőtték. Ennél több információt nem adhatok ki, sajnálom! - A hangja most cseppet se volt barátságos, inkább távolságtartó és hideg. Épp újra rá akartam parancsolni, hogy mondja el mi történt amikor  még egy ember odalépett mellém.
- Szia, Johanna! - mosolygott Gale - Jobban vagy? - úgy döntöttem, hogy átugrom az unalmas kérdéseket, így rögtön a lényegre tértem:
- Miért kell megműteni? Mi történt vele? - mutattam Finnick elkábított testére. Gale idegesen nézett Thomasra majd rám. Majd beletúrt a hajába és csak ennyit válaszolt:
- Mindent a maga idejében! - válaszolt hihetetlen bölcsen - Ma este összehívjuk a Társaságot és mindent megbeszélünk. Most menj vissza a szobádba és pihend ki magad. - tette a vállamra a kezét és halványan elmosolyodott - Thomas, kérlek kisérd el a szobádba! - fordult a másik férfi felé majd elment. Thomas azonnal megragadta a kezem és egy folyosó felé kezdett vezetni. Csak akkor jöttem rá, hogy fogalmam sem volt arról, hogy hol is voltam épp. Mindenesetre nagyon barátságosnak tűnt a hely. Minden tiszta, a falak piros színűek és az ablakokon besütött a napfény.
- Hol vagyunk? - kérdeztem kíváncsian és közben próbáltam kikerülni a katonákat akik szembe jöttek velem.
- A Bázison. Miután Coinba már nem bízhatunk meg, el kellett hagyni a 13. Körzetet. Az erdő közepén vagyunk, nagyon biztonságos hely. - mondta barátságosan majd kinyitott előttem egy ajtót - Addig amíg nincs saját szobád, itt leszel nálam.
A szobája nem volt valami nagy durranás, a falak kékre voltak festve, csak pont annyi bútor volt benne amennyi muszáj.
- Nyugodtan zuhanyoz le. Én itt megvárlak.

Jólesett pár percre elfeledkezni mindenről és csak a víz csobogására koncentrálni. Magamra kaptam egy kényelmesnek tűnő pólót és gatyát majd a kezemmel kifésültem a hajam. Amikor kiléptem az ajtón Thomas még mindig ott volt.
- Pihenek egy kicsit. - jelentettem be és ledobtam magam az ágyra.
- Magadra hagylak. Addig is jó pihenést! - mondta mosolyogva majd távozott a szobából. Igazából egyáltalán nem akartam aludni, csak le akartam rázni Thomast. Semmi másra nem tudtam gondolni csak Gale szavaira. Elvileg valamilyen Társasággal fogok találkozni. De mégis kiket ért ezalatt? Bízhatok bennünk? De legfőképpen: Választ tudnak adni arra, hogy mi van Finnickkel?
Felültem és újra körbejárt a tekintetem a szobán, az egyetlen dolog ami érdekes volt az egy piros fémdoboz ami az asztal alatt volt. Bár tudtam, hogy nem helyes másoknak a dolgai közt turkálni, túlságosan gyanakvó voltam. Galeban megbíztam, de egyszerűen itt túl kedves és szép minden. És ez a dolog Finnickkel kapcsolatban nagyon nyugtalanított. Így elnyomva a bennem dúló ellenérzést a dobozhoz nyúltam és kinyitottam. A tetején egy gyűrű volt, mellette pedig egy kép amin egy mosolygó nő és egy kisfiú áll. Ő Thomas gyereke lenne? De hiszen olyan fiatal! Leraktam a földre a fényképet és tovább kutakodtam.
Egy szív alakú kulcstartó. Aranyos, de nem sokra megyek vele.
Egy levél ami már alig volt kiolvasható.
Meg egy emléktárgy ami valószínűleg a családjához köthető.
Már épp visszapakoltam volna amikor megpillantottam egy mappát. Egy ugyanolyan mappát mint ami Galenel is volt. Kíváncsian nyúltam be érte. Az elején semmi érdekes, Thomas adatai és pár ismeretlen katona képe. Egyszer csak a saját arcommal találom szembe magam. Annyira megdöbbentem, hogy egy percre pislogás nélkül meredtem saját magamra. Ott volt a születési évem, a szüleim neve, hogy melyik viadalt nyertem, és hogy a baltákhoz értek. A betűket az ujjaimmal követtem. Hirtelen egy új bekezdés kezdődött ezzel a címszóval:
Egészségiállapota
Kikerekedett szemekkel kezdtem olvasni;
Semmi különösebb fizikai sérülés, inkább pszichológiai gondjai vannak. Az utolsó testi sérülését ma szerezte. Meglőtték a jobb vállát. Semmi komoly, nem szorult műtétre.
Hitlenkedve olvastam el újra ezt a pár mondatos szöveget. Ezek azt hiszik, hogy egy pszichopata vagyok!
Gyorsan kezdtem el lapozni az oldalak között. Mindenki itt volt, Annietől kezdve Haymitchig mindenkinek itt voltak az adatai. Finnick volt az utolsó a sorban. Habozás nélkül megkerestem, hogy mit írnak róla:
Fizikailag erős, kiképzésre jár, de Coint börtönébe legyengült. A Kapitolium elkapta, a menekülésnél meglőtték a kezét, illetve halálos mérgezés  gyanúja áll fent. Rögtön műtétre szorult.
Ájulás fogott el, hányingerem volt és szédültem. Újra elolvastam azt a két szót: halálos mérgezés.
- Ne, ne , ne! - suttogtam elhaló hangon és a hajamba markoltam. Finnick nem halhat meg pont most amikor végre biztonságban vagyunk! Mégis milyen mérgezésről beszélnek? Mikor mérgezték meg? És ha megműtik az azt jelenti, hogy megmenekül, nem?
A kérdések úgy kínoztak belülről,  hogy azt hittem megőrülök.
Mit tegyek? Hogy tudok segíteni Finnicknek?
Reménytelennek éreztem magam. A könnyeim marták a szememet. Próbáltam türtőztetni magamon, nem lehetek gyenge. Nem sírhatok, hiszen azzal nem jutok előre.
De annyira el voltam keseredve, hogy hagytam, hogy a könnyeim végig szántsák az arcom.
- Gyenge vagy Johanna. Nagyon, nagyon gyenge! - suttogtam magamnak majd megfogtam egy párnát és belesikítottam. Annyi érzelem volt bennem amiket most kiadnék magamból. A falhoz vágtam a puha párnát és görcsösen összeszorítottam az öklöm.
Szánalmas voltam. És elkeseredett.

Sziasztoook! ^^
Itt a következő rész! Remélem tetszett nektek!  (:
Köszönöm Majának, Laurenek és Villőnek a kommentet az előző részhez! ♡
Boldog Húsvéti Ünnepeket!  :*
Sziasztoook! 
Ui.: Ma van Johanna névnapja! :D