25.rész A Negyedik Körzet

Kedves Johanna!

Sokat számítottál Samnak, neked is sokat számított ő.
Szerettétek egymást, és tudom, hogyha még élne akkor az akarná, hogy ne haragudjunk rád, hogy hallgassunk meg, hogy ne ítéljünk el téged.
Ez az egyetlen dolog amit a testvéremért tenni tudok, hogy elfogadlak.
Mert tudom mit érzel, tudom, hogy jó ember vagy és, hogy nem akartál rosszat senkinek.
De megsebeztek. Ilyenkor egy ember álarcot ölt magára, mert fél.
Fél, hogy újra megsebzik a szívét.
Tudod, hogy ki tudott átlátni ezen az álarcodon?
Sam.
Ő tudta, hogy mire vagy képes, hogy ki vagy igazán, ő meglátta azt benned amit más nem.
Ezért akart megmenteni.
Írt nekem egy levelet, amiben az volt az egyetlen kívánsága, hogy legyél ott a temetésén.
Így most én kérlek, Sam helyébe, hogy gyere el a Negyedik Körzetbe és búcsúz el tőle.

Finnicktől Johannának.

Remegő kézzel néztem fel Cristinere.
- Ezt Finnick írta - mondtam és újra a levélre néztem. - Sam...Sam temetésére hívott el. - folytattam, pedig a mentorom tudta mi áll a levélben, de ki akartam mondani. Tudni, hogy van még olyan ember aki nem a gyilkost látja bennem. Ez az ember Finnick Odair volt.
- Elmész? - kérdezte halkan Cristine.
- Mikor lesz? - néztem mélyen a szemébe.
- Két nap múlva. De ha oda akarunk érni akkor már most indulnunk kell.
 - Indulunk. - néztem a mentoromra magabiztosan, mire ő bólintott.

Cristinevel kitakarítottuk a házat, mert úgy akartam innen elmenni, hogy minden rendben van. Amikor készen  lettünk felmentem és egy kis útitáskámba beleraktam az egyetlen elegánsabb fekete ruhám.
- Mehetünk? - kérdezte a mentorom.
- Egy pillanat - válaszoltam és elvettem anyukám bögréjét és apukám baltáját. Kell valami ami emlékeztet rájuk.
- Most már mehetünk - mondtam, és még egyszer a házra néztem. Az egyetlen dolog ami még a szüleimből maradt. Bár már aznap felmostam a vérfoltot ami a padlón volt amikor megérkeztem, még is olyan érzésem volt, mintha az egész ház vérben úszna és minden sarkon halál várna rám. Gyűlöltem, hogy Snow még az is el tudta érni, hogy a saját házamba rosszul érezzem magam.
- Most már mennünk kell. - fogta meg a vállam Cristine mire lassan bólintottam. Kiléptem az ajtón és becsuktam kulccsal a házat.
- Adj még öt percet! - szóltam a mentoromnak és megkerülve a házat odamentem egy fához. Ez a fa volt az amire a szüleim folyton azt mondták, hogy akkor ültették amikor megszülettem, meg az én tiszteletemre meg hasonlók, de idővel rájöttem, hogy hazudtak. Ez a fa nem azért volt különleges mert akkor ültették amikor születtem, hanem azért mert itt akasztotta fel magát a nagymamám. Pár percig csak ott álltam, aztán megfogtam a kulcsot és az egyik faágra akasztottam.
Még egyszer ránéztem a fára majd egy sóhajjal visszamentem Cristinehez.
- Mehetünk - mondtam, mire  a vonatok felé kezdtünk sétálni. Amint az állomásra érünk öt békeőr jött oda hozzánk, állig felfegyverkezve, komor tekintettel.
- Azt nem viheti magával! - mutatott apám baltájára.
- Hát pedig magammal fogom vinni! - néztem harciasan az őr szemébe.
- Nem bízhatunk magában, bármely pillanatban megsebezhet valakit! - mondta az őr és már nyúlt is volna a fegyverért de Cristine közbe szólt.
- Nem fog senkit se megtámadni. Felelősséget vállalok érte! - mondta, mire kérdően nézett rá az őr.
- Biztos benne hölgyem?
- Teljes mértékben! - válaszolta a mentorom majd megfogta a kezem és magával húzott. Nem tudtam megállni, hogy ne forduljak vissza a békeőrhöz:
- Kapd be! - vigyorogtam és meglóbáltam előtte a baltám.
- Gyere már Johanna! - rántott meg Cristine, mire a vonatok felé fordultam.
- Az ajtók öt perc múlva záródnak! - szólalt meg egy gépies hang, mire én és a mentorom felugrottunk a vonatra. Leültem egy helyre és kibámultam az ablakon.
Viszlát Hetedik Körzet!
A hűvös ablaknak döntöttem a homlokom és úgy néztem a nem messze elterülő erdőre ami olyan közelállt a szívemhez. A vonat elindult, a kinti világ színei összemosódtak, én pedig még soha életemben nem éreztem magam annyire elveszettnek, mint akkor.

- Mindjárt odaérünk! - lépett mellém a mentorom mire én csak bólintottam. Már lassan egy és fél napja utaztunk, én a legtöbb időmet alvással töltöttem, csak arra az egy órára keltem fel, hogy elvégezzem a szükségleteimet és talán egyszer még ettem is valamit, másra nem volt energiám.
- Cristine… - szóltam utána mielőtt elment volna.
- Igen? - nézett rám mosolyogva. Bár már egy hét is eltelt a viadal óta, Cristine azóta ott volt folyamatosan mellettem és fél szemét mindig rajtam tartotta, sokszor idegesített a folytonos figyelme, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem volt szükségem rá.
- Én nem akarok visszamenni. - mondtam. Nem mertem a mentorom szemébe nézni, inkább a kezemet bámultam.
- Hova? - kérdezte Cristine és leült mellém. Pár pillanatig nem szólaltam meg.
-A Hetedik Körzetbe. Túl sok emlék. Túl sok fájdalom. - mondtam halkan ki ami az elmúlt napokba megfogalmazódott bennem, mire Cristine csak bólintott, mint aki teljesen megérti, hogy mire gondoltam.
- A Negyedik Körzetbe maradunk . -mondta határozottan mire kikerekedett szemekkel néztem rá.
- Szóval nem akarsz vissza menni a hetedikbe? - kérdeztem meglepetten.
- Sose kötődtem ahhoz a körzethez. - vont vállat.
- De a családoddal mi lesz? - motyogtam magam elé hiszen gondoltam, nem fogja csak úgy ott hagyni őket.
- A családom...szóval nincs családom. - mondta remegő hangon.
- Meghaltak? - csak miután kimondtam, jöttem rá, hogy mennyire érzéketlenül hangzott a kérdésem.
- Nem. Nekem nem voltak szüleim, vagyis elhagytak tízéves koromba. Az utcán éltem. - mondta és látszott, hogy nehezére esik erről beszélnie. Ha nem látnám az arcát akkor tovább kérdezősködnék. Vajon mi lehet az az ok amiatt egy szülő az utcára hajítja a gyerekét? De láttam rajta, hogy mennyire mélyen érinti a dolog, így hagytam ezt a témát.
- De nincs férjed? Gyermekeid? - kérdeztem, hiszen már bőven elmúlt negyvenéves.
- Fiatal koromban lázadoztam, elitéltem a Kapitoliumot, emiatt többször is börtönbe zárattak. Aztán jött a viadal amiben én képviseltem a Hetedik Körzetet. Az arénába se nyugodtam le, a hivatásosokat kegyetlenül gyilkoltam le, hogy megmutassam a Kapitoliumnak, hogy a kevésbé gazdag körzetek is erősek és veszélyesek. - mesélte az ujjait tördelve - Tudod, ezt még senkinek se meséltem...Fel akartam lázadni, le akartam győzni a Kapitoliumot, hogy megmutassam mindenkinek aki kételkedett bennem, hogy én igenis képes vagyok bármire ha igazán akarom...Leginkább a szüleimnek akartam bizonyítani akik tudtam, hogy csendben, észrevétlenül, de mindig szem elött tartottak. - A hangja elcsuklott - De nem sikerült Johanna....elbuktam. Snow legyőzött. Vesztettem egy csatában amiben biztos voltam, hogy nyerek. - mondta folytot hangon - Ez akkora csalódás volt számomra, elment az összes életkedvem. Meg akartam halni. - mondta halkan mire egy gombóc lett a torkomba. Mintha magamat hallanám. Eddig azt gondoltam, hogy senki sem értheti meg azt, amit érzek, azt amin átmentem, de most, hogy hallottam Cristine történetét rá kellett, hogy jöjjek, hogy nem vagyok egyedül a fájdalmammal. Nem én vagyok az első aki fellázadt, de utána elbukott.
- Amikor rájöttem, hogy te is fel akarsz lázadni, hogy meg akarod ölni Snowt az hihetetlen erőt adott. - mosolygot rám halványan - Akkor megfogattam, hogy segíteni fogok neked. - fejezte be.
Nem tudtam megszólalni, csak néztem a mentorom aki egy szomorkás mosollyal nézett vissza rám.
- Az ajtók nyitódnak! - mondta be egy hang mire felálltunk Cristinevel és leugrottunk a vonatról.
Az első dolog amit észrevettem az a hihetetlen hőség és a levegőben érződő tengeri só. A fény már zavaróan erős volt, minden felől pálmafák vettek körül és hallatszott a tenger moraja. Hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy pillanatokkal ezelőtt miről beszélt Cristine, egyszerűen gyönyörű volt ez a hely, egész nap tudnék itt állni és bámulni ki a fejemből.
- Üdv a Negyedik Körzetben! - mosolygott Cristine. Ahogy messzebb néztem megpillantottam egy fiút. Magas volt, izmos de vékony, a szőkés haját összeborzolta a szél. Görcsbe rándult a gyomrom ahogy eszembe jutott Sam. Ahogy közeledtünk a fiúhoz, megpillantottam zöldes szemét és a kis gödröcskéket a szája mellett ami most egy barátságos mosolyra húzódott.
- Johanna Mason - nézett rám mosolyogva.
- Finnick Odair - bólintottam vissza rá, ő kezet nyújtott amit én elfogadtam - Ő itt Cristine a... - épp magyarázni akartam, hogy a mentorom amikor Finnick közelebb lépett Cristinehez és adott neki két puszit.
- Már ismerjük egymást. - mondta a fiú.
- Szuper - rántom meg a vállam.
- Hé! Minek az? - vigyorog a képembe Finnick amikor észre vette a baltám amit már becsomagoltam egy textilbe, de a vége kilógott az anyagból.
- Apámé volt.
- Sajnálom. - mondta őszintén, de engem mégsem hatott meg. - Hamarabb érkeztetek mint gondoltuk. Még nincs itt senki. - elsőnek nem értettem mire gondolt aztán vettem az adást. A temetésről beszélt.
- Addig ha akarjátok elmehetünk a partra. - mondta egy halvány mosollyal.
- Hova rakjuk a cuccainkat? - kérdeztem.
- Nyugodtan hagyjátok itt, a szüleim majd elviszik.
- Szeretnék beszélni a szüleiddel, úgyhogy én itt megvárom őket, ti addig nyugodtan elmehettek a partra! - nézett rám a mentorom mire én csak bólintottam.
- Gyere, menjünk. - fogta meg a kezem Finnick amitől kirázott a hideg. Annyira hiányzott Sam érintése.
- Valami baj van? - fordult hozzám Fin.
- Semmi...csak... - újra a fiúra néztem aki kérdően nézett vissza - Semmi. - nyeltem egy nagyot, mire ő még egyszer végig mért, majd a part felé kezdett húzni.

- Itt is lennénk! - mosolygott Finnick. Én kikerekedett szemekkel néztem körbe.
Gyönyörű. 
Levettem a cipőmet és nevetve a homokban gázoltam.
A kilátás egyszerűen hihetetlen volt. A tenger végtelen nagynak tűnt ahogy elterült a szemeim előtt.
- Bemehetek? - fordultam Finnick felé aki mosolyogva bólintott. Egy hatalmas mosollyal az arcomon vettem le magamról a ruhát és fehérneműben rohantam a habok közé. Ahogy lebuktam a víz alá éreztem, hogy a só csípi a bőröm és hogy a fejem felett felcsapnak a hullámok.
Pontosan így írta le nekem Sam.
Összeszorítottam a szemem majd újra kinyitottam. A só marta a szemem de ezt kizárva néztem a mellettem elsuhanó halakat.
Annyira gyönyörű!
A víz már fojtogatni kezdett így felúsztam a felszínre és egy nagy levegőt vettem.
- Na milyen a tenger? - vigyorgott a képembe Finnick, aki idő közben ideúszott.
- Gyönyörű! -mosolyogtam talán Sam halála után először.
- Viszont a szemeddel csinálnunk kell valamit. - mondta, mire én egyetértően bólogattam - Illetve a bőröddel, mert különben nagyon le fogsz égni. - húzta el a száját - Gyere menjünk ki! - nézett rám és máris a part felé kezdett úszni.
- Ne máár! - panaszkodtam de Finnick olyan gyorsan haladt, hogy már nem is láttam, így szomorúan fogadtam el azt a tényt, hogy ki kell kecmeregnem a tenger hűsítő vízéből. Sose voltam valami jó az úszásban így a lábaimat és a kezeimet kapkodva próbálkoztam kijutni a partra.

- Szólhattál volna, hogy nem tudsz úszni! - röhögött ki Fin amikor végre elértem a honokig.
- Erdei gyerek vagyok! Sose kellett úsznom. - vágtam vissza.
- Sam megtaníthatott volna! - vigyorgot. A gyomrom görcsbe rándul Sam neve hallatán. Feltörtek bennem az emlékek.
- Hé Johanna! Valami rosszat mondtam? - nézett rám kérdően.
- Hogy tudsz így beszélni Samról? - A hangom remegett.
- Hogy így? - Fin összehúzott szemöldökkel nézett rám.
- Hogy tudsz mosolyogva beszélni róla? Hogy tudsz boldogan emlékezni rá? - néztem kérdően a fiúra - Tudom, hogy nekem is ezt kéne, boldogan gondolni rá. De egyszerűen nem megy! Érted? Ahányszor rágondolok a fájdalom és a harag feltör bennem. - mondtam halkan. - Mert ha azt a kést nem dobom rá akkor élne! Akkor ő lenne itt a testvérével és ő úszkálna a tengerben! - A harag szétáradt a testembe - Ő megérdemelné, hogy éljen! Neki lett volna miért élnie. Erre én megölöm! Feltudod fogni? Megöltem! - néztem Finnickre, a kezem remegett így görcsösen ökölbe zártam - Tudod mit mondott nekem mielőtt meghalt? Azt, hogy egyszer majd meg fogom érteni, hogy miért akart meghalni helyettem. De ebben hazudott. Mert sose fogom megérteni, hogy egy ilyen ember mint ő, miért áldozta fel magát egy ilyen emberért mint én! - fejeztem be a mondatot, és végre kimondtam azt ami a szívem nyomta. Sosem tudok majd Sam gondolata nélkül élni. A gondolat nélkül, hogy bármikor itt legyen mellettem.

Sziasztok!
Itt a következő rész!
Bocsánat a késésért, mert amúgy tegnap raktam volna fel csak elutaztam, és így nem voltam internet közelben.
Tudom, nem lett hosszú a rész, de igazából én nem is szeretek túl hosszúakat írni...inkább arra törekszem, hogy jó legyen és nem arra, hogy hosszú. :3
Véleményeket nagyon szívesen várok! (:
Ui.: Köszönöm Larának és Fruzsinak a kommentet az előző részhez! (: ♡