26.rész Temetés

- Miért rágódsz a múlton Johanna? Ami megtörtént az megtörtént, ne kínozd magad azzal, hogy arra gondolsz, hogy mi lett volna ha nem dobod el a kést. Jól tudod, hogy Sam meg akart halni Miattad! Ugyanúgy megérdemled az életet mint ő, ne okold magad, ne szenvedj olyan miatt amiről nem tehetsz. - nézett mélyen a szemembe.
- Ez nem ilyen könnyű Finnick… - suttogtam megtörten.
- Igen, nem könnyű. Tudod, hogy nekem milyen nehéz elfogadni, hogy meghalt? Hogy sose látom többet? - mondta halkan, nem bírtam tovább a szememből könnyek buggyannak ki.
- Annyira sajnálom Finnick! - zokogtam és az átkarolt térdemre hajtottam a fejem. Máskor szégyelltem volna magam, hogy egy idegen előtt elsírom magam, de Finnick más volt. Ő ismerte Samet. És ez már elég indok arra, hogy ne tekintsem teljesen idegennek.
- Mindketten tudjuk, hogy ha véletlenül az a kés nem ért volna célt akkor Sam leszúrja magát. - mondta halkan majd átölelt - Ne sírj... - suttogta a fülembe.
- Finnick, Johanna? - kiáltott felénk Cristine, mire letöröltem a könnyeim és hagytam, hogy Fin felhúzzon.
- Valami baj van? - kérdezte a mentorom aggódó hangon.
- Jól vagyok. - mondtam rekedtes hangon ki az abszolút hazugságot majd felvettem magamra a ruhám és a cipőm.
- Már mindenki ide ért, kezdődik a temetés.
- Menjünk - mondtam összeszedetten és a part másik oldala felé sétáltunk ahol a temetés lesz.

Az emberek közt több ismerős arcot is megpillantottam, hiszen az Odair család legtöbb tagja a tv-ben dolgozott, vagy pletyka újságok címlapján szerepelt. Nem volt időm nagyon körbe nézni, de az az első pillantásból látszott, hogy a Negyedik Körzetben teljesen más a temetés mint a hetedikbe.
- Köszöntök mindenkit a fiam, Sam Odair temetésén! - szólalt meg Sam apja. Ahogy megfigyeltem az arcát felfedeztem a hasonlóságokat Sam arcával. Az orra vonala és a szemük vágása is megegyezett.
Cristine mellettem állt és szorosan fogta a kezem - A fiam büszke halált halt. Egy olyan emberért áldozta fel magát aki az életét jelentette neki....Johanna Masonért. - mondta ki a nevem mire én lehajtottam a fejem, hogy nehogy újra sírni kezdjek. - A 71.Éhezők viadala volt Sam veszte. - mondta remegő hangon a férfi. - Tudják, én úgy engedtem el a fiam az arénába, hogy nyerni fog, hogy haza jön. - suttogta megtört hangon majd erőt vett magán és folytatja - De aztán írt egy levelet nekünk. - folytatta majd felemelt egy papírlapot és olvasni kezdett - Mondhatnám, hogy sajnálom, de nem teszem. Mert nem sajnálom az életem egy ilyen emberért mint ő. Nem sajnálom az életem Johanna Masonért. Nem fogok élve kijutni az Arénából. De büszkén fogok meghalni, mert egy olyan embert mentek meg aki ez alatt a pár nap alatt a mindenemet jelentette. - Sam apja könnyes szemekkel nézett fel - Szeretlek benneteket, de Johanna Masonnek élnie kell, nekem meg meg kell halnom, és ha én halott leszek, akkor csak egy kívánságom lesz hozzátok. Az, hogy Johanna ott legyen a temetésemen, hogy tudja, örökre szeretni fogom. - mondta az utolsó mondatot a férfi majd egyenesen a szemembe nézett ami könnyektől csillogott. - Így teljesítettük Sam kívánságát. - mondta halkan majd rám nézett.
- Menj! - suttogta nekem Cristine mire egy nagy levegőt vettem és remegő lábbal mentem ki arra a kis emelvényre ahol előbb Sam apja állt.
-Johanna Mason vagyok. Sam gyilkosa és szerelme. - mondtam remegő hangon. Végig néztem az embereken majd megakad Finnicken a tekintetem. Eszembe jutott amit mondott és tudtam, hogy milyen szavakkal szeretnék elbúcsúzni Samtől.
- Mondhatnám azt, hogy megbántam amit tettem az Arénában, de akkor hazudnék! Inkább én öljem meg Samet, minthogy ő lett volna öngyilkos. Mert az sose bírtam volna ki ha végig kellett volna néznem, ahogy bántja saját magát. - mondtam elszorult torokkal - Hihetetlenül fáj és elviselhetetlenül rosszul érzem magam a dolgok miatt de nem rágódhatok a múlton. - néztem Finnre aki óvatosan elmosolyodott - Sam meg akart halni értem... - A hangom elcsuklott - Azt akarta, hogy boldog legyek és hogy éljek és én nem fogom cserben hagyni! Meg fogom mutatni, hogy nem hiába halt meg - néztem Cristinere - Nem fogok panaszkodni, siránkozni, nem fogok sírni! Boldog leszek. Mert Sam is ezt szeretné. Ez a legtöbb amit tenni tudunk érte, ha éljük tovább az életünket és ha bebizonyítjuk, hogy nem hiába halt meg - néztem az emberekre akik könnyes szemekkel néztek vissza rám. - Sose foglak elfelejteni Sam Odair. Mindig lesz hely a szívemben számodra. - suttogtam az ég felé majd egy mosollyal néztem az engem bámuló emberekre. De ez nem egy műmosoly volt, ez egy reményteli mosoly volt az arcomon.
Leléptem az emelvényről és visszaálltam Cristine mellé. Finnick lépet a helyemre és most ő nézett le ránk.
- Mindig is közel álltunk egymáshoz Sammal... - kezdett el mesélni - Hasonlítottunk, megértettük egymást. - tartott egy kis szünetet majd egyenesen a szemembe nézett - Amikor néztem a viadal utolsó képkockáit már beletörődtem a testvérem halálába, talán egy kicsit gyűlöltem is Johannát, hiszen úgy gondoltam minden az ő hibája... - mondta halkan, mire én visszatartott levegővel néztem a fiúra. - De megláttam a fájdalmat és a rettegést a szemébe amikor  Sam, gyomrában egy késsel, esett a földre... - Itt elcsuklott a hangja majd vett egy mély levegőt és folytatta - Akkor tudtam, hogy ő egy jó ember, hogy igazán szerette Samet és hogy bármit megtenne azért, hogy megmentse. - mondta és egy halvány mosolyt küldött felém  - Az utolsó pillanatban is azon volt, hogy segítsen Samen és amikor eldördült az agyú... - A szeméből egy könnycsepp gördült ki amitől nekem is megszakadt a szívem. - és megláttam Johanna reményvesztett, fájdalomteli, tehetetlen tekintetét, tudtam, hogy soha sem lesz ez a lány ugyanolyan mint volt. Mert a fájdalom megváltoztatja az emberek. - fejezte be és mélyen a szemembe fúrta a tekintetét. Hogy láthat bele ennyire egy idegen a lelkembe?
Finnick lesétált és most Sam az édesanyja állt az emelvényen.
Láttam, hogy meg akar szólalni, hogy mondani akar valamit de még is csak üveges szemmel nézett előre.
- Én szerettem a fiam. - szólalt meg rekedtes hangon - De amikor megírta azt a levelet, akkor gyűlöletet éreztem, hogy egy lány miatt kell meghalnia a fiamnak. - mondta halkan mire lesütöttem a szemem, azt hittem folytatja de a nő csak sírva fakadt és zokogva temette az arcát kezébe.
Néma csend volt, senki se tudta elképzelni, hogy mit érezhet az a nő aki elvesztette az egyik gyermekét.
Finnick lekísérte és intett az apjának, hogy menjen ki, a férfi lépett újra az emelvényre.
- Sam Odair, tizenhét évet élt. - mondta halkan. - De a szívünkben örökre élni fog. - nézett az emberekre. - Búcsúzzanak el tőle!
Mindenki egy irány felé kezdett menni. Sam teste egy  csónakban volt ami tele volt virágokkal és kagylókkal, rajra pedig fehér halásznadrág és póló volt. Az arca bár élettelen, de még is hibátlan volt.
Egy kört alkotunk és a többiek elkezdtek valamit énekelni, gondolom valami Negyedik Körzeti dalt, amit én még hallásból se ismertem úgyhogy némán figyeltem Sam halott testét. Amikor elénekelték a dalt odaléptek a csónakhoz és mindenki elbúcsúzott. Letérdeltem Samhoz és megfogtam a kezét ami most jéghideg volt.
- Sose foglak elfelejteni - suttogtam - Meg fogom mutatni Snownak, hogy nem győzött le. - mondtam majd még egyszer ránéztem - Szeretlek, de ezt te is tudod. - tettem hozzá egy halvány mosollyal majd leszedtem a karkötőjét magamról amit a viadal vége óta hordtam és az ő kezére raktam. Hozzá tartozott, ezért muszáj volt elengednem, még ha ez is az egyetlen dolog, ami rá emlékeztetett. Elléptem a teste elől és össze szorított szájjal vizsgáltam az arcát.
- Johanna? Jól vagy? - kérdezte mentorom halkan.
- Soha jobban. - suttogtam, bár gúnyos megjegyzésnek szántam, rádöbbentem, hogy tényleg egy olyan fajta nyugodtság ölelt körbe amit már rég nem éreztem.
- Most pedig, örökre elbúcsúzunk Sam Odairtől! Isten veled, fiam! - mondta az apja és a csónakot a tenger habjai közé tolta. Hosszan meredtem utána. Tudtam, hogy most valami lezárult bennem. De valami el is kezdődött.
- Bosszút fogok állni az egész családomért Snow! Megöllek! - néztem magam elé és most az egyszer hittem is abban, hogy ez sikerülni fog.
Mert még Snow se menekülhet mindig. Meg fogom találni. Mert Johanna Mason vagyok....a lázadó!

Szisztok!
S.O.S. segítség kellene!
Illetve:
- Tudom...rohadt rövid lett a rész de IGÉREM a következő hosszabb lesz.
- Még egy rész van hátra utána kettő befejező rész (majd elmondom miért kettő :D )
Úgyhogy ennyi lett volna! ((:
Kommenteket, véleményeket szívesen várok! :* :D (:
ui.: Kérlek kommentbe jelezzétek ha tudnátok segíteni nekem! ((: