24.rész Remény, ez maradt nekem

Arra keltem, hogy valakik halkan beszélgettek.
- Jó reggelt Johanna!-mosolygott rám Cristine. Lehunytam a szemem amikor eszembe jutott a tegnapi nap emléke.
Vége a viadalnak. Vége a jövőmnek.
Nem akartam felkelni, beszélni, mozogni, nem volt kedvem élni.
- Itt vannak a dolgaid. - mondta a mentorom és felém nyújtott egy hátizsákot. Kérdő tekintettel néztem bele. A szívem mintha meg akart volna szakadni amikor megláttam, hogy mi volt benne.
- A leveles karkötő, a levél amit apád küldött és Sam karkötője. - sorolta Cristine. Hozzáértem Sam karkötőjéhez ami egy sima kötél volt össze fonva egy másikkal.
Ez maradt Samból, egy rohadt karkötő. Lehunytam a szemem.
- Nagyon sajnálom Johanna.... - suttogta Cristine. A kórházi takaró alatt ökölbe zártam a kezem. Nem akartam több "sajnálom"-ot hallani. A sajnálat nem éleszti fel a halottakat.
- Hova megyünk? - kérdeztem a bőröndökre meredve amit mentorom tartott a kezébe.
- Haza. - válaszolta, de én már rég el is felejtettem, hogy nekem volt egyszer egy otthonom, szerető családdal. Most, hogy ők nincsenek, semmit sem tudok "hazának" nevezni. A szívembe nyílaló fájdalom ezerszer rosszabb volt mint a combomba húzódó varratok viszketése. Elvettem Cristinetől az apám levelét és annyiszor olvastam el újra és újra amíg a betűk el nem folytak a szemem előtt.

A vonaton ültem és a Kapitoliumot néztem az ablakból.
Itt kezdődött minden! Minden háború, lázadás, szörnyűség.
Itt született meg Snow. Itt is fog meghalni.
- Kérsz egy kis teát Johanna? - lépett mellém mentorom, én csak némán megráztam a fejem, pedig a torkom ki volt száradva.
- Hidd el amint hazaérünk minden jobb lesz. - simogatta meg a vállam. Semmi sem lesz jobb, sőt. Ezt mindenki tudta. Cristine elsétált és egyedül hagyott. Lehunytam a szemem és csak egy dologra tudtam gondolni: Bosszú. Ez a dolog volt az ami még éltette a szívem. Bosszút minden áron.

- Üdvözlünk a Hetedik Körzetbe! - hallottam meg a gépies hangot és kinyíltak az ajtók. Ahogy kiléptem a vonatról ezer vaku villant a szemembe és újságírok kiabáltak nekem.
- Ne nézz oda! Csak menj előre! - lökött meg hátulról Cristine, próbáltam követni a tanácsát de egyszerűen képtelen voltam nem a sértő szavakra figyelni amit ezek az emberek üvöltöttek nekem.
- Te gyilkos! Megérdemelted az anyád halálát! - ordított a pofámba az egyik. Minden elhalkult, csak a fickóra tudtam koncentrálni. Elgurult a gyógyszerem.
- Remélem  te is a földbe ásva egy lyukkal a fejébe fogod megtalálni anyádat! - üvöltöttem és felemelve az öklöm teljes erőből megütöttem. A csávó rögtön elájult, a gépek kattantak és mikrofonokat nyomtak az arcomba, hogy mondjam el miért tettem ezt.
- Tűnjünk innen! - szólt rám a mentorom. Utat törve próbáltam kijutni az emberek közül. Ahogy közeledtünk a házak felé egyre kevesebb ember volt az utcákon és nyugodtabb lett a környezet.
- Most mennem kell, majd még találkozunk! Te menj a győztesek falujában! - tette Cristine a vállamra a kezét majd megfordult és elsétált. Én csak tovább mentem és üveges tekintettel meredtem magam elé.
- Hé Mason! - mondta valaki a hátam mögül, mire úgy tettem mintha meg se hallottam volna, de a következő pillanatban egy kő landolt a koponyámon. Éreztem, hogy a tarkómon lecsordul a vérem.
Nem fordultam hátra, inkább futásnak eredtem és a fejemre tapasztottam a kezem, mert fájdalmasan lüktettet.
- Nem menekülhetsz elölem! Gyáva féreg! Csak egy gyilkológép vagy! - ordította, mire fájdalmasan lesütöttem a szemem és a házungik rohantam.

Berúgtam az ajtót és megszakadt szívvel néztem arra a házra  ami kiskoromba a biztonságos otthont jelentette.
A padlón alvadt vér volt, a nappaliban még ott volt az újság és a konyhában egy bögre tea ami most már zöld volt a penésztől. Az agyamba tisztán láttam a jelenetet: Apukám nyugodtan olvassa a heti híreket, anyám pedig mosolyogva nézi és közben a teáját kortyolgatja, de a következő pillanatban beront három békeőr. A szüleim ijedten hátrálnak de nincs mit tenni az egyik pillanatban élnek a másikban pedig egy golyóval a fejükben feküdnek.
Felsikoltottam.
- Miért?! Hol vagytok?! - ordítottam és a kanapénkra rogyva zokogtam.
Miért kell nekem ezt átélnem? Miért kellett egy tizenhatéves lánynak sírni mert elvesztette mindenét?
Mert az élet kegyetlen. Mert Snow kegyetlen.
- Köszöntjük kedves nézőinket! - kapcsolt be magától a tv amit én ijedten fogadtam. - Ezennel bejelentem, hogy a 71.Éhezők viadala győztese nem más mint Johanna Mason! - sipított irritálóan magas hangon egy szőke nő. - Azonba nem csak a győzelmével lepett meg mindenkit! - folytatja a nőci mire összehúzott szemekkel néztem a képernyőre. - Mindig is tudtuk, hogy Mason forró fejű volt, ezt ma is bebizonyította. Ugyanis ma leütött egy riportert. - nézett a kamerába a szőke hideg,  számító tekintettel - Egy férfi videót is készített róla! Lássuk is! - mosolygott olyan cicababásan.
A tv-ben megláttam magam, elsőnek csak próbálok áttörni a tömegen de aztán ledermedtem és leordítottam annak a bizonyos csávónak a fejét majd egy hatalmasat behúztan neki és egy gyilkos pillantást löveltem az emberek felé. A felvétel véget ért és meghökkenve bámultam magam elé. Megijedtem magamtól, nem láttam a szemembe azt a csillogást ami régen, most már csak puszta utálat tükröződik benne.
- A történtek után megkerestük az érintett férfit aki feldúltan nyilatkozott az esetről! Már is kapcsoljuk! - Egy férfi jelent meg a képernyőn, a szeme alatt egy hatalmas lila folt volt.
- Az a kurva rám támadt! Ez nem egy ember! Ez egy állat! Semmire se képes csak az ölésre. Ez egy kibaszott gyilkos! - ordította, a háta mögött emberek üvöltöztek és tomboltak, a kis jelenet után újra a nő volt a képernyőn - Snow elnököt is felkerestük aki csak annyit nyilatkozott, hogy Johanna Mason nincs abban az állapotban, hogy a körútra menjen, így a 71. Éhezők viadala győztese nem fogja meglátogatni a körzeteket! - mondta, de ezeket a szavakat már meg sem hallottam. Az emberek azt hiszik, hogy csak ölni vagyok képes, azt hiszik nincsenek érzelmeim. De ők nem tudnak semmit!
Nem tudják mit érzek most. Senki se tudja mit érzek, egyszerűen nem tudják átérezni a helyzetem.
- Sam? Anya? Apa? - suttogtam megtört hangon - Miért hagytatok itt? - sikítottam. - Miért hagytatok magamra? - üvöltöttem és újra sírni kezdtem.
Megőrültem. Beleőrültem a fájdalomba.
- Meg akarok halni, veletek akarok lenni! - préseltem ki a szavakat és egy párnába sikoltottam.
- Hé, Johanna? - hallottam meg egy halk hangot, mire felkaptam a fejem. - Tehetek érted valamit?- kérdezte Cristine.
- Ölj meg. - mondtam teljesen komolyan.
- Ne viccelődj! - nézett rám haragosan mire felpattantam és ledobtam a földre egy vázát ami szilánkokra tört. - Mit csinálsz Johanna? - kérdezte idegesen a mentorom. Lehajoltam és felmarkoltam egy üvegszilánkot, majd a csuklómra szorítottam. - Ne tedd! - Cristine egyenesen a szemembe nézett.
- Mondj egy okot amiért érdemes élnem! - sziszegtem a fogaim között.
- A szüleid és Sam, ők azért haltak meg, hogy te élj! Miattad haltak meg, azért, hogy te éledben maradj. Bíztak benned, mert tudták, hogy erős vagy, hogy nélkülük is tudsz élni, hogy tovább tudsz lépni. Te voltál az az ember akiért úgy gondolták érdemes meghalniuk. Mert szeretek Johanna! - nézett mélyen a szemembe. - Igen, lehet, hogy most  könnyebbnek tűnik feladni, meghalni, de ne ezt az utat válaszd. Bizonyítsd be, hogy volt miért meghalniuk. - suttogta, a torkomban egy hatalmas  gombóc volt, a szememet könnyek égették. Cristine szemébe néztem, majd eldobtam a szilánkdarabot.
- Köszönöm. - mondtam összeszorított szájjal. Közelebb lépett hozzám és átölelt. - Úgy hiányoznak... - suttogtam folytot hangon.
- Tudom - válaszolt és megsimogatta a hátam. Ha most a régebbi énem volnék akkor dühösen ellökném magamtól a mentorom és haragos lennék magamra, hogy ilyen gyenge vagyok. De rájöttem, hogy ez nem a gyengeség jele, hanem a szereteté, annak a jele, hogy vannak érzéseim és nem egy robot vagyok, hanem egy ember. Talán most elsőnek éreztem a sok szomorúság és a düh mellett valami mást. A reményt, a hitet, hogy nem ok nélkül haltak meg azok akiket szerettem és ez az egyik legszebb dolog a világon.
Ha még a legrosszabb időszakban is találsz valamit amiért érdemes élned, ami tartja benned a lelket.