41.rész Menekülj és ne nézz vissza!

Nem aludtam jól. A gondolataim nem hagytak nyugodni, még az alvás puszta gondolata is nevetségesen hangzott.
Felültem az ágyon és beletúrtam a hajamba. Nem tudtam, hogy mit várjak ettől a naptól. Gale vajon már kitervelt valamit? Vagy még egy kihallgatásra akarnak elvinni? Esetleg végre kiderül, hogy mi a helyzet Finnel? Úgy éreztem magam mint amikor kilencévesen kaptam karácsonyra egy százdarabos kirakóst és véletlenül kiesett a doboz a kezemből. Sose lett meg mind a száz darab, lyukak voltak a szép mintán ami a kirakóson volt és nem értettem meg, hogy ebből az egészből minek is kéne kijönnie. Most is ugyanez volt az helyzet, túl sok része hiányzott a történteknek és nem tudom összerakni, hogy mibe keveredtem. Az agyam tele van nagy fekete lyukakkal, mint anno a kirakós és per pillanat úgy érzem sose lesz teljes a kép. Túl sok kérdés, túl kevés válasz.
Ledobtam magamról a takarót és kirántva az első fiókot ami a kezem ügyébe került kivettem belőle egy törölközőt és egy sima fekete fehérneműt, majd a mosdóba siettem.
Meg se vártam, hogy felmelegedjen a víz, a zuhany aláálltam és lehunyva a szemem élveztem ahogy a víz lemossa a testemről az izzadságot. Bárcsak a gondokat is ilyen könnyen ki lehetne űzni a fejemből. Rövid idő múlva kiléptem a vízsugár alól és magamra tekertem a törölközőt. A tükörben vettem magam felé egy rövid pillantást de nem sokáig időztem a tekintetemmel az arcomon, nem tetszett az amit láttam...Nyúzott voltam és üvőltött rólam, hogy akár egyhelyben is el tudnék aludni. Kisimítottam a hajam a szememből mire a sötét karikák csak még feltűnőbbek lettek, mintha csak öt évet öregedtem volna. Felsóhajtottam és hagytam, hogy a frufrum visszahulljon az arcomba. Épp az ajtó felé vettem volna az irányt amikor megakadt valamin a tekintetem. Még levegőt is elfelejtettem venni. A kis készülék ott volt az orrom előtt, a szemközti fal sarkába felszerelve, és a piros jelzés az oldalán mutatta, hogy működésben van.
Egy lehallgatókészülék volt. Olyan kicsi, hogy az ember akár egy bogárnak is gondolhatná ha nem figyeli meg pontosan.
Éreztem, hogy a pulzusom az egekbe szökött. Beletúrtam a hajamba és fel-alá kezdtem mászkálni idegességemben.
Mégis mi a francot csináljak?
Próbáltam visszaemlékezni a tegnap esti beszélgetésünkre Galeval. Szerencsére a bombákról, vagy arról, hogy hol vannak a többiek nem beszéltünk, de a szökésről egyértelműen. Istenem, az egész tervet felvázoltuk miközben egy rohadt poloska volt a falon! Hogy lehettünk ennyire figyelmetlenek?
Tudtam, hogy csak az én szobámba szereltek föl, hiszen amikor Thomasnál voltam, elmentem a mosdóba és nem volt semmi a falakon. Vagy csak nem vettem volna észre?
Minél többet gondolkoztam annál jobban megfájdult a fejem. A pánik kezdett eluralkodni rajtam.
-Nyugalom.-mondtam magamban és vettem egy mély levegőt. Semmi pánik. Kiléptem a mosdóból és az órára néztem. Még csak hat óra volt, talán nem ébredtek fel a többiek és még nem ellenőrizték le a hangfelvételt. De mi van akkor ha már éjjel lehallgatták?
Akkor gyorsan kell cselekednünk.
Meg kell találnom Galet. Magamra rángattam a legelső ruhadarabot amit találtam és megkötöttem a bakancsom. Kiléptem a folyósóra és becsaptam magam mögött a szobám ajtaját. Szembe kellett néznem a következő problémával: fogalmam sincs, hogy hol lehet Gale. Megindultam jobbra és lehajtottam a fejem, hogy kevésbé legyek feltűnő a kameráknak. Sebesen sétáltam, nem néztem fel, az egyik fordulóban nekiütköztem egy kemény mellkasnak mire felcsillant a remény bennem, hogy esetleg Gale lenne az, de nem volt szerencsém. Felpillantva Thomasszal találkozott a tekintetem aki kérdően nézett rám.
-Láttad valahol Galet?-tettem fel a kérdést mielőtt ő kezd el arról faggatni, hogy miért rohangálok a folyóson reggel hatkor.
-Most vette át tőlem az őrködést a jobb szárnyon.-mondta mire én azonnal megindultam abba az irányba, de ő a karom után kapott ezért muszáj volt visszafordulnom felé.-Miért keresed, valami baj van?-a hangja nem illet a kérdéshez, semmi aggódás nem volt benne. Thomas gyanúsan méregetett ami azonnal arra késztettet, hogy magamra erőltessek egy nyugodt ábrázatot és kitaláljak valami kézen fogható választ.
-Rosszat álmodtam, ilyenkor mindig szükségem van valakire akinek kibeszélhetem az érzéseimet és itt most csak Galet ismerem...-mondtam és próbáltam elnyomni a szarkazmust a hangomban. Ha valaki aki ismer és hallotta volna ezt a dumát valószínűleg sírna a nevetéstől. Én meg a kibeszélem magamból az érzéseimet...Jó vicc. Látszott Thomason, hogy őt se győztem meg túlzottan, de nem is vártam meg, hogy lereagálja a helyzetet, elmentem Gale felé.  Gyorsan szedtem a lábaimat, pillanatok múlva már meg is pillantottam a fiút aki fegyverrel a kezében kisterpeszben, egy ajtó előtt állt.
-Szia Joha...
-Gáz van.-vágtan közbe a mondatába mire azonnal megérzten hogy minden izma megfeszült. Gale úgy helyezkedett hogy a testével kitakarjon egy kamera elől és kérdően nézett le rám.-Egy poloska van a fürdőszobámban.-suttogtam mire Gale kikerekedett szemekkel bámult rám.-Már csak idő kérdése és tudni fognak mindenről, a tervünkről, hogy meg akarunk szök...
-Találkoztál azóta valakivel?-fojtotta belém a szót és a tekintete sebesen járt a hátam mögött a folyósón.
-Igen, pár perccel ezelőtt, Thomasszal.-mondtam és elhúzom a számat.-Próbáltam félrevezetni de egyértelműen gyanakszik, sejti, hogy valamit eltitkoltam.
Gale gondterhelt tekintetébe fúrtam az enyémet és vártam, hogy mint mindig, előálljon egy világmegváltó tervvel, de ez most elmaradt. Idegesen markolta a fegyverét és látszott rajta, hogy nem jut eszébe semmi amivel kimászhatnánk ebből a kalamajkából. Épp előálltam volna azzal az eszeveszett ötlettel, hogy menjünk be oda ahol leszokták hallgatni a poloskákat és ahol a kamerák felvételei vannak és töröljük ki a tegnapi hangfelvételt amikor valaki ránk parancsolt hátulról:
-Hé, Ti!-ordítotts el magát egy katona a folyósó végéről és ahogy ránéztem és a kezére ami a pisztolyát markolta, tudtam, hogy rájöttek...Lehallgatták a beszélgetésünket.-Fel a kezekkel, tudjuk mit terveztek.-mondta és tovább sétált felénk. A katona mögött ott volt Thomas és még kettő jól megtermett őr, előttünk meg mi, Galeval és egy ajtó.-Fel a kezekkel, Hawthorne dobja el a fegyvert!-szólított fel minket újra az egyenruhás férfi, egyre közelebb jött hozzánk, alig lehetett pár lépésre. Galevel egymásra néztünk és szó nélkül megértettük egymást. Egyszere fordultunk meg és kirohantunk az ajtón. Ahogy kiléptünk a hátsó bejáraton egy keskeny füves út volt előttünk, jobboldalt pedig a tíz méteres kőfal ami védte a bázist. Sebesen követtem Galet aki még egy nehéz géppuskával a hátán is gyorsabb volt mint én. Élesen balra fordult mire én lekövettem a mozdulatot. A kopár, letaposott füvet beton váltotta fel, harci repülők és autók vettek körül minket, nem messze tőlünk pedig ott volt egy hatalmas acél ajtó, a bázis kijárata, előtte pedig két őr aki zavartan néztek ránk.
-Álljanak meg, különben lövök!-kiáltott fel mögülünk egy katona. Az ajtót védő őrök is feléledtek, mindketten ránk szegezték a pisztolyukat. Mögöttünk ordítások hangzottak fel majd egy figyelmeztető lövés. Körbevettek.
-Utolsó esély.-kiáltotta Thomas, hátra fordulva pedig megállapítottan, hogy mind a négy férfi felénk tartotta a fegyverét. A pániktól elszorult a torkom.
-Gale!-kiáltottam a fiúnak épp abban a pillanatban amikor elkezdtek záporozni felénk a lövések. Akaratlanul is felsikoltottam. Gale megragadt és lerántott a földre, majd egy tank menedékébe húzódott velem együtt. Csak most vettem észre, hogy hogy kapkodom a levegőt, a pulzusom száznyolcvan körül lehetett. Galera meredtem. A katonák pillanatok múlva beérnek minket és nekünk kampec. Gale előhúzott egy kést és a kerítéshez rohant. Csak akkor döbbentem rá, hogy itt már nem kőfal húzódott hanem sima drótkerítés amit egyszerűen szét lehetett vágni. Gale ezt meg is tette.
-Amilyen gyorsan csak tudsz, fuss az erdő felé-mutatott a fák rengetegére-Pillanatok múlva követlek.-ahogy ezt kimondta egy lövés pattant le a tank védőburkáról ami beindította a túlélési ösztöneimet és futásnak eredtem. Hallottam, hogy Gale egy kattanással kibiztosította a fegyvert és lőni kezdett a katonákra. Már majdnem az erdőhöz értem amikor hirtelen belémnyíllal a felismerés, hogy mit is tettem. Abban a pillanatban megfordultam a tengelyem körül és szembe néztem a bázissal. Gale már felém futott, mögötte ott feküdtek a halott katonák, de látszott, hogy ő is megsérült, sántított és szorosan markolta a vállát.
-Fuss, Johanna!-ordította nekem de én kizártam a hangját, még az se érdekel, hogy újabb katonák tartanak felénk felfegyverkezve. Csak egyetlen dologra tudtam gondolni:
-Finnick...-suttogtam és úgy érztem mintha csak egy kést mártottam volna a legjobb barátom szívében. Annyira el voltam foglalva a saját problémáimmal és azzal, hogy mentsem a bőrömet, hogy teljesen elfeledkeztem a védtelen és sebesült Finnickről.-Finnick!-most már ordítottam a nevét, egy erős kar ragadt meg és rángatott tovább az erdő felé. Valaki rám lőtt. Éreztem ahogy a golyó felsérti a bőrömet és egy fájdalmas üvöltés hagyta el a számat.
-Menekülj és ne nézz vissza!-rántott magával Gale, de én nem engedelmeskedtem neki. Bár a lábaim maguktól mozdultak, nem tudtam elszakítani a tekintetem a bázis szürke falától amitől egyre jobban távolodtunk.
Cserben hagytam Finnicket és lehet, hogy ez az életébe fog kerülni.

40.rész A katona

Pár óra múlva újra előttem volt Thomas és elvitt a megbeszélésre. Hányinger kerülgetett és az összs energiámat arra fordítottam, hogy magabiztosnak és nyugodtak tettesem magam.
-Minden rendben lesz.-mosolyog rám bíztatóan Thomas. Kedvem lett volna leordítani a fejét. Egy halálos mérgezés fenyegeti Finnicket és ez meg itt nyugtatgatni akar.
Kinyitott előttem egy ajtót és előreengedett. A teremben csomó katona és fontosnak tűnő ember álldigált, köztük Galevel is.
-Üdvözlöm, Johanna!-bólintott felém egy ősz, komoly tekintetű férfi-Foglaljon helyet.
Az utolsó üres helyre ledobtam magam ami két kigyúrt állat mellett volt, biztos azt akarták, hogy vészhelyzet eseten le tudjanak fogni. Hiszen én egy pszichopata vagyok, nem?
-Azért hívtam önöket össze, hogy megbeszéljük a történteket. Már mindenkit kihallgatunk, most Johanna Masonre kerül sor.-mondta és rám szegezte a tekintetét. Összekulcsoltam magam előtt a kezem és kérdően tekintetem a férfire.
-Mit akarnak tudni?-kérdeztem.
-Hogy kerültek Cointhoz?-tette fel a kérdést. A teremben minden elnémult, az összes szempár engem nézett.
-A szobámba voltam és csak úgy megtámadtak. Egy börtönben ébredtünk. De igazából az egész homályos.-válaszoltam.
-Homályos? Megkínozták önt, vagy bármelyik másik társát?
-Nem, karaokiztunk és popcorn zabáltunk!-mondtam gúnyosan mire egy metsző pillantással jutalmazott meg a tata.-Szerinte mit csináltunk?-horkantottam fel idegesen. Felrémlenek bennem az emlékek és éreztem, hogy elgyengülök. Beetee élettelen tekintete és Enobaria vérben úszó koponyája valószínűleg örökre az elmémbe égett. Az asztal alatt ökölbe szorítottam a kezem és nyugalmat erőltettem az arcomra.-Két ember meghalt.-válaszoltam a férfinek.
-Ki, és hogyan?- Az arca rezzenéstelen maradt, mintha csak sablonos, unalmas témákról beszélnénk, nem pedig két ember haláláról.
Nem tudtam kinyögni értelmes választ, felidegesített, hogy olyan kérdéseket tesz fel amivel felidézi bennem a cellában töltött perceimet, gyengének éreztem magam tőle, és utálok gyenge lenni.
-Mi lenne ha a halott emberek helyett azokkal foglalkoznánk akik még élnek?-kérdeztem felhúzott szemöldökkel. A teremben feszült lett a hangulat, ami engem is óvatosságra inetett. Van valami amiről tudnak ezek az emberek.
-Ez egy kihallgatás, nem áll jogában kérdezni.-felelte egyszerűen a férfi, akit innentől nevezzünk seggfejnek. Ugyanis elegem van az ilyenekből mint Ő. Miért gondolják azt, hogy attól még mert van egy pár jelvény a kabátjukon kezelhetnek engem úgy mint valami idiótát? Ezekben a hetekben mindenki lenézett, úgy tekintett rám mint egy őrültre akivel úgy játszadoztak ahogy kedvük tartja. Ebben a pillanatban betelt a pohár. Felpattantam, a székem nagy csattanással ért földet mögöttem.
-Magának pedig nem áll jogában itt tartani és kihallgatni!-üvöltöm-Mégis miért engem hurcoltak ide és nem Coint vagy Snowt? Annyira már nem ászok, hogy őket elkapják, de arra futja az idejük, hogy engem kihallgassanak?-kérdeztem felhúzott szemöldökkel és elrántom a kezem az egyik kigyúrt csávó elől aki meg akart ragadni.
-Nyugodjon le!-parancsolt rám Seggfej. Ellöktem magam az asztaltól és eszelős tekintettel bámultam a férfire aki merészen állta a pillantásom.
-És mi lesz ha nem?-kérdeztem felhúzott szemöldökkel-Esetleg belém szúrnak egy injekcióstűt majd lekötöznek egy ágyra? Megkínoznak? Lelőnek?-soroltam az esetleges lehetőségeket. Seggfejkém még mindig magán hagyta az érzelem mentes állarcát.
-Semmi ilyesfajta szándékaink nincsenek.-jelentette ki majd jelentőségteljesen rám nézett.-Kérem foglaljon helyet.
Lerogytam a székre és próbáltam lenyugtatni a légzésem. Félszemmel láttam, hogy Gale feszülten áll az egyik lábáról a másikra. Lehunytam a szemem és vettem egy nagy levegőt. Minél hamarabb el akarok tűnni innen, de előbb muszáj megtudnom egy dolgot.
-Minden kérdésére válaszolok, ha egyetlen egyre viszont Ön add nekem választ.-mondtam és feszülten figyeltem a reakcióját. A férfi kompromisszum képes volt, rábólintott az ötletemre.
-Hallgatom-mondta és az asztalra támaszkodott. A terem újra megtelt feszültéggel, gondolom mindenki attól tartott, hogy valami felháborítót kérdezek, pedig semmi ilyesfajta szándékaim nem voltak.
-Mi történt Finickkel?-kérdeztem, Seggfej szemrebbenés nélkül válaszol:
-Meglőtték.
Ökölbe szorítottam a kezem és rácsaptam egyet az asztalra. A két izomagy figyelmeztetőleg felém fordult.
-Ezt már tudom, de mi történt utána? A teljes igazságot mondja el, különben nem beszélek!-mondtam és a férfi szemébe néztem, hátha észre veszem a hazugság jeleit, de semmit se tudtam kiolvasni a rideg tekintetéből.
-Snow beadatott neki egy mérget mielőtt még kimentettük volna.-mondta végül.-A műtét során megpróbáltuk eltávolítani a mérget a szervezetéből, de a sérülés a karján még jobban felerősítette a méreg hatását.-tette hozzá mire nekem görcsbe rándult a hasam.
-Sikeres volt a műtét?-kérdeztem, nem bírtam kordában tartani az érzéseimet, a hangom remegett.
-Még nem tudhatjuk, hogy lesznek-e mellékhatásai a méregnek.
-Mit jelentsen ez? Mik lehetnek a mellékhatások?-kérdeztem feszülten.
-Nem szeretnénk olyat mondani amiben nem vagyunk biztosak.-válaszolt majd a szemembe fúrta a tekintetét.-Van még kérdése, Johanna?
Megráztam a fejem és hagytam, hogy tovább folytassák a kihallgatásomat. Csomó kérdést tettek fel, minden kis részletet figyelembe vettek és úgy figyelték az arcom mintha csak a homlokomra lenne írva, hogy hazudni fogok, úgyhogy figyelj rám!. De nem tettem, mindig az igazat mondtam. Több mint egy órán át faggattak, mikor végre kiléptem a teremből úgy éreztem, hogy akár állva eltudnék aludni. Thomas megragadta a kezem és visszavezetett a szobájába, már épp beestem volna az ajtón amikor valaki utánunk kiáltott.
-Thomas, a Tábornok azt mondta, hogy külön szobába vihetjük!-mondta Gale amikor szembe fordultunk vele. Egy gúnyos mosoly hagyja el a számat. Jaj, de aranyosak, már annyira megbíznak bennem, hogy bébiszitter nélkül tudnak hagyni? Fenomenális...
Thomas bólintott és belépet a szobájába, egyedül hagyva engem Galeval. Ahogy elkezdtem követni a fiút hirtelen újra felélénkültem és alig éreztem a fáradságot. Csomó kérdésem volt hozzá.
-Gale, mire kellenek azok a bom...-ki se tudtam mondani a mondatot, Ő magához húzott és olyan erősen megszorította a kezem, hogy felszisszentem.
-Mi bajod van?-meredtem rá kérdően mire ő hang nélkül tátogni kezdett:
-Kamerák, mindenhol.-biccentett egyet a folyósó különböző pontjai felé ahol tényleg működő kameráka voltak felszerelve. Feltűnőmentesen bólintottam egyet majd hang nélkül követtem egy ajtóhoz. Ahogy beléptünk a szobába rögtön körbejárt a tekintetem a falakon. Két kamerát szúrt ki a szemem, de ki tudta, hogy még mennyi van elbújtatva. Gale megragad egy cetlit és sebesen írni kezdett.
-Megadom az itteni kórház számát, ha bármi baj van, szólj.-mondta és átnyújtotta a papírfecnit.
Menj a mosdóba!
Galera meredtem majd a mosdóajtójára.
-Kösz, szerintem én most lezuhanyozom, aztán megyek aludni...hosszú napom volt...-mondtam Galenak és beléptem a mosdóba. Ahogy becsaptam az ajtót magam mögött eluralkodott rajtam a pánik. Mégis, hogy hívjam be úgy magamhoz Galet, hogy ne legyen gyanús?
-Francba....-sziszegtem a fogaim között és az üres mosdóra néztem, semmi felhasználható dolog nincs itt. Hallottam, hogy kinyílt a szobám ajtója mire gondolkodás nélkül elordítottam magam.
-Gale!-szóltam ki a fiúnak.
-Mi van?-kérdezett vissza, mire egy kicsit megnyugodtam, hogy nem ment el.
-Nem vagyok túl jól...-mondtam és valami fura nyögést adtam ki magamból, hogy még hihetőbben hangozzon a dolog.-Asszem el fogok ájulni...-az ajtónak dőltem és lecsúsztam egészen a falig majd rácsaptam a kezemmel a padlóra, mintha csak a testem ütődött volna neki.
-Johanna?-hallottam Gale kétségbeesett hangát. Egész jó színész. Vártam, hogy bejöjjön, hiszen elájultam és ki tudja, hogy milyen durván ütöttem be a fejem, nem? Mintha Gale habozott volna majd halk beszélgetés zaja ütötte meg a fülem.
-Gale Hawthorne vagyok, az egyik lakó rosszul lett...-mondta valószínűleg a telefonba és kinyitotta a mosdót.-Igen, azonnal ide kéne jö...-nem fejezte be a mondatot amikor meglátta, hogy ott állok, teljesen jól és egészségesen, ráadásul épp lehülyéztem.-Igen, még a vonalban vagyok.-mondta a telefonba és kikerekedett szemekkel bámult. - Mégse jöjjenek, már felébredt, csak megszédült, de nincs semmi gond.-magyarázta Gale-Elnézést a zavarásért.-tette hozzá és lerakta a telefont és berúgta a bakancsával az ajtót.
-Te komolyan ide akartad hívni az orvosokat?-kérdezem kikerekedett szemekkel és rácsaptam egyet a homlokomra. Gale vágott egy grimaszt majd gyorsan a témára tért.
-Figyelj, a helyzet bonyolultabb mint képzeltem.-mondta és gondterhelten felsóhajtott.-Csak mi vagyunk itt, Katniss, Haymitch, Peeta és Annie el tudott szökni Plutarchoz.-vázolta fel a helyzetet-Én vissza akartam menni segíteni nektek Finnickkel és ekkor találtam rá ezekre. Amint biztonságba helyeztem a többieket átvágtam ezen az erdőn, hogy hamarabb visszaérjek hozzád és Finnickhez. Útközben pedig belebotlottam a bázisukba.
-Ezekre?-kérdeztem vissza és úgy éreztem semmit se értek ebből az egészből.
-Nem bízhatunk bennük, bár Snow ellen vannak, de nem akarnak lázadást...Ők hatalmat akarnak, képesek minket is felhasználni és utána kinyírni. Csak azért kellünk nekik, mert mi el tudjuk vezetni őket Snowhoz.-magyarázta és a szemembe nézett. A gondolataim össze-vissza kavarodtak, kérdések ezrei fogalmazódtak meg bennem.
-De, hogy jöttél te a képbe? Ők miért bíztak meg benned?-kérdezem összeráncolt szemöldökkel.
-Meglátták az egyenruhám és mivel olyan embereket kerestek akik értenek a fegyverekhez megkérdezték, hogy csatlakozok-e hozzájuk.-magyarázta-Elsőnek nem akartam igent mondani, de egyedül nem tudtam volna kimenteni titeket, kellett a segítségük.-mondta mire én bólintottam egyet. Gale az órájára nézett és feszülten fordult újra felém.-Persze egyértelmű, hogy ők se bíznak bennünk, minden lépésünket követik, úgyhogy óvatosnak kell lennünk.
Bólintottam, de közben alig fogtam fel a szavait.
-El kell szöknünk.-jelentette ki mire azonnal magára terelte a figyelmem.-Nem tudok segítséget kérni Plutarchtól vagy Haymitchtől, valószínűleg azt se tudják, hogy hol vagyunk...Egyedül kell megoldanunk a dolgot.-jegyezte meg majd elkezdte felvázolni a tervét-Holnap én leszek a soron az őrködésben, te egy hírtelen rosszullétre hivatkozva elmész a kórházba. Az épületnek van egy vészkijárata, de legtöbbször csukva tartják, pont azért, hogy senki se tudjon lelépni. Nekem lesznek kulcsaim hozzá, kiengedlek és elmegyünk onnan. Egy nap alatt ott leszünk Plutarchnal és akkor...-nem tudta befejezni a mondatot ugyanis én belefojtottam a szót.
-Állj meg!-parancsoltam rá keményen-Mi lesz Finnickkel?-kérdeztem.-Nélküle nem megyek sehova!-szögeztem le mire Gale arca elkomolyodott és lemondó tekintettel nézett rám.
-Johanna...Finnicknek legalább egy hét kell, hogy fel tudjon épülni...
-Akkor várunk egy hetet, kit érdekel? Nem fogom itt hagyni!-magától a gondolattól is kirázott a hideg, hogy itt hagyjam Finnt ezekkel az ismeretlenekkel, ráadásul sebesülten.
-Nincs ennyi időnk, muszáj elmennünk!-mondja Gale.
-Akkor menj, én majd kitalálok valamit.-fontan össze a kezem magam előtt és a fiú szemébe néztem.
-Nem hagylak itt. Kitalálunk valamit.-jelentette ki majd hátat fordított nekem és kisétált a mosdóból. Pár pillanat múlva meghallottam, hogy becsapódik a szobám ajtója.
Lehunytan a szemem és a falnak támaszkodtan. Összegeztem magamban azt amit eddig tudok;
Coin valószínűleg szövetkezett Snowval, hogy legyőzzék a forradalmat, emellett pedig van egy másik társaság akik úgyszintén nem akarnak forradalmat, csak uralni akarják egész Panemet és kinyírni Coint és Snowt, majd később valószínűleg minket is. Finnick testében halálos méreg van és senki se tudhatja, hogy mik lesznek a mellékhatásai, Katnissek azt se tudják, hogy hol vagyunk, nincs segítségünk és isten igazából nem tudjuk, hogy mivel állunk szemben pontosan. Közben a háttérben pedig ott a szikra, a remény amit nem szabad kioltani az emberekben, folytatni kell a lázadást.
Ahogy végig gondoltam a dolgokat úgy éreztem elszállt az összes erőm és alváson kívül semmi másra nem vagyok képes.
Felsóhajtottam és kilépve a mosdóból levettem a ruhám és a bevetett ágyra zuhantam. Az ágynemű hideg volt és érintetlen, idegen. Egyáltalán nem éreztem magam biztonságban. Hírtelen azt kívántam bárcsak itt lenne mellettem Gale, mint az egyik este. Magamra húztam a takarót és lehunytam a szemem. Gale magabiztossága lenyűgözött, mintha mindig tudná, hogy mit kell tenni és ami a legtöbbet jelentette számomra; nem hagyott cserben.
De persze nem szeretnék  téves elképzeléseket táplálni vele kapcsolatban. Én csak egy feladat vagyok számára, egy elintézendő ügy. Még sose mutatta meg azt az énjét ahol nem egy katona, ahol nem parancsokat hajt végre, hanem úgy cselekszik ahogy ő gondolja, és nem úgy ahogy a kötelesség kívánja. Gale egy katona, a szemében én egy sérült vagyok akit élve kell kimentenie egy háborúból és én utálom ezt a helyzetet.
-Nincs szükségem a segítségedre Gale...-motyogtam magam elé, pedig tudtam, hogy csak hazudok. Hiszen sokszor még a legkeményebb embereknek is szükségük van egy támaszra, valakire akiben megbízhatnak. Nekem Gale volt ez az ember.

39.rész Mérgezés

Rúgtam, sikítottam, kapálóztam, de a férfi nem engedett a szorításból.
- Engedjen el! Ott kell lennem! - mutattam Finnickre de ő nem válaszolt, csak beráncigált egy fehér szobába.
- Elég mély seb. - vizsgálgatta a sebem. - Le kell tépnem a ruhát róla, de a vértől teljesen ráragadt...Eléggé fájni fog... - mondta elhúzott szájjal.
- Csak legyünk túl rajta! - válaszoltam, a katona bólintott egyet majd egy hirtelen mozdulattal letépte a selymes anyagot a sebemről. Őrülten fájt de egy hang se hagyta el a számat.
- Ezt össze kell varrni. - tájékoztatott, mire én csak bólintottam. - Beadok egy kis fájdalomcsillapítót.
Lefertőtleníti a sebet, majd adott egy injekciót és elkezdte összevarrni a sebet, közben beszélt hozzám de én kizártam a hangját. Semmi másra nem tudtam gondolni csak Finnickre.

A légpárnás leszállt egy erdős, eldugott helyen. Én annyira fárat lettem a különböző gyógyszerek miatt amit adtak nekem, hogy nem tudtam lábra állni, ezért a férfi a karjaiban vitt be egy számomra ismeretlen helyre.
- Hol van Finnick? Finnick Odairt keresem. Tudod azt a szőke fiút. Ő a barátom. Finnick. Finnick Odair. - motyogtam magamnak miközben a katona karjában csimpaszkodtam. A férfi lerakott egy puha ágyra majd betakart.
- Aludj, Johanna. - mondta halkan.
- Ne parancsolgass nekem! - válaszoltam összegabajodott nyelvel majd elnyomott az álom.

Az erdőben sétáltam. Sötét volt, csak a hold fénye világított meg egy keskeny ösvényt előttem. Nem voltam egyedül, Finnick Odair egy nyíllal sétált a jobboldalamon. Nyíl? Finnick nem használ ilyen fegyvert, ő a szigonyokhoz ért. Az én kezemben egy buzogány volt. Ez vicces. Nem tudok ezzel a fegyverrel harcolni, én a baltát szeretem. 
Valami halk zajt hallok, majd egy hangos pisztolylövést. Minden nagyon gyorsan történt. Finnick Odair hasra esett mellettem és vért kezdett el köhögni, a vállán egy hatalmas seb volt.
- Finnick mit csinálsz? - nevetek. Nem, nem nevetek, hanem ordítok, majd zokogok, végül pedig csak meredten bámulom a barátom fehér arcát.
- Nem élhetünk örökké. Se én, se te. - suttogja, egyszer, kétszer majd ezretszerre is megismétli ezt a mondatot.

Kipattantak a szemeim és a plafont kezdtem el bámulni. Egy újabb értelmetlen álom. Utálom amikor ilyeneket álmodtam. Az agyam magától próbált magyarázatott adni a dolgokra. Finnick miért mondta ezt? Egyáltalán mit kerestem vele egy erdőben? Az egész csak egy hülyeség.
A gyógyszerek már nem hatottak,  a vállam újra elkezdett fájni.
- Felébredtél? - kérdezte egy ismerős hang.
- Nem. - forgattam meg a szemem, majd a fiú felé fordultam. - Hol van Finnick Odair? - kérdeztem.
- Miért ilyen fontos neked? - kérdezett vissza sóhajtva a katona, aki összevarrta a sebem.
- Hol van? - ismételtem el a kérdést.
- Most műtik. - tájékoztatott. Óvatosan felültem majd összeszorított fogakkal vártam, hogy elmúljon a fájdalom. Az ágy széle felé fordultam és a fiú kezébe kapaszkodva felálltam. Furcsa volt, hogy a katona nem akart megállítani, és visszarakni az ágyra.
- Nem is akar megállítani? - néztem a férfire és közben próbáltam megtalálni az egyensúlyom.
- Gale tájékoztatott, hogy hiába próbálnám meg, úgy se fogod hagyni. - rántotta meg a vállát mire én elégedetten elmosolyodtam. - Egyébként mit is akarsz csinálni?
- Mutasd, hol a műtőszoba?
 A fiú, akinek útközben kiderült, hogy Thomas a neve, egy folyosón át odavezetett egy szobába amit egy üvegfal vett körül.
- Itt is lennénk.
A szoba belülről tiszta fehér volt, tele pakolva orvosi felszereléssel és a közepén egy ágy állt. Bár nem voltam bent a szobában, még az üvegfalon  túl is hallottam a gépek zaját és az ápolónők sietős lépteit a padlón. A főorvos az ágy felett hajolt át és valamilyen orvosi eszközt tartott a kezében. Finnick az ágyra volt fektetve, el volt kábítva és lélegeztető gépre volt szüksége. Szörnyen nézett ki.
- O, Finnick… - suttogtam elhaló hangon. Nem értettem, hogy mi történhetett. Hiszen engem is meglőttek! De mégse műtöttek meg.
- Mi történt Finnickel? - kérdeztem suttogva.
- Mikor az egyik katona a hátán vitte, valaki rálőtt. - válaszolta de én megráztam a fejem.
- Ez egy komoly műtét. Engem is eltalált a golyó mégse vagyok lélegeztetőgépen! -mondtam - Valami másnak is kellett történnie!
Thomas nem válaszolt, csak meredten nézett maga elé. Tudott valamit. Valamit, amit nem akar elmondani.
- Thomas! Mi történt? - néztem rá idegesen de ő még mindig csak bambán bámult előre.
- Meglőtték. Ennél több információt nem adhatok ki, sajnálom! - A hangja most cseppet se volt barátságos, inkább távolságtartó és hideg. Épp újra rá akartam parancsolni, hogy mondja el mi történt amikor  még egy ember odalépett mellém.
- Szia, Johanna! - mosolygott Gale - Jobban vagy? - úgy döntöttem, hogy átugrom az unalmas kérdéseket, így rögtön a lényegre tértem:
- Miért kell megműteni? Mi történt vele? - mutattam Finnick elkábított testére. Gale idegesen nézett Thomasra majd rám. Majd beletúrt a hajába és csak ennyit válaszolt:
- Mindent a maga idejében! - válaszolt hihetetlen bölcsen - Ma este összehívjuk a Társaságot és mindent megbeszélünk. Most menj vissza a szobádba és pihend ki magad. - tette a vállamra a kezét és halványan elmosolyodott - Thomas, kérlek kisérd el a szobádba! - fordult a másik férfi felé majd elment. Thomas azonnal megragadta a kezem és egy folyosó felé kezdett vezetni. Csak akkor jöttem rá, hogy fogalmam sem volt arról, hogy hol is voltam épp. Mindenesetre nagyon barátságosnak tűnt a hely. Minden tiszta, a falak piros színűek és az ablakokon besütött a napfény.
- Hol vagyunk? - kérdeztem kíváncsian és közben próbáltam kikerülni a katonákat akik szembe jöttek velem.
- A Bázison. Miután Coinba már nem bízhatunk meg, el kellett hagyni a 13. Körzetet. Az erdő közepén vagyunk, nagyon biztonságos hely. - mondta barátságosan majd kinyitott előttem egy ajtót - Addig amíg nincs saját szobád, itt leszel nálam.
A szobája nem volt valami nagy durranás, a falak kékre voltak festve, csak pont annyi bútor volt benne amennyi muszáj.
- Nyugodtan zuhanyoz le. Én itt megvárlak.

Jólesett pár percre elfeledkezni mindenről és csak a víz csobogására koncentrálni. Magamra kaptam egy kényelmesnek tűnő pólót és gatyát majd a kezemmel kifésültem a hajam. Amikor kiléptem az ajtón Thomas még mindig ott volt.
- Pihenek egy kicsit. - jelentettem be és ledobtam magam az ágyra.
- Magadra hagylak. Addig is jó pihenést! - mondta mosolyogva majd távozott a szobából. Igazából egyáltalán nem akartam aludni, csak le akartam rázni Thomast. Semmi másra nem tudtam gondolni csak Gale szavaira. Elvileg valamilyen Társasággal fogok találkozni. De mégis kiket ért ezalatt? Bízhatok bennünk? De legfőképpen: Választ tudnak adni arra, hogy mi van Finnickkel?
Felültem és újra körbejárt a tekintetem a szobán, az egyetlen dolog ami érdekes volt az egy piros fémdoboz ami az asztal alatt volt. Bár tudtam, hogy nem helyes másoknak a dolgai közt turkálni, túlságosan gyanakvó voltam. Galeban megbíztam, de egyszerűen itt túl kedves és szép minden. És ez a dolog Finnickkel kapcsolatban nagyon nyugtalanított. Így elnyomva a bennem dúló ellenérzést a dobozhoz nyúltam és kinyitottam. A tetején egy gyűrű volt, mellette pedig egy kép amin egy mosolygó nő és egy kisfiú áll. Ő Thomas gyereke lenne? De hiszen olyan fiatal! Leraktam a földre a fényképet és tovább kutakodtam.
Egy szív alakú kulcstartó. Aranyos, de nem sokra megyek vele.
Egy levél ami már alig volt kiolvasható.
Meg egy emléktárgy ami valószínűleg a családjához köthető.
Már épp visszapakoltam volna amikor megpillantottam egy mappát. Egy ugyanolyan mappát mint ami Galenel is volt. Kíváncsian nyúltam be érte. Az elején semmi érdekes, Thomas adatai és pár ismeretlen katona képe. Egyszer csak a saját arcommal találom szembe magam. Annyira megdöbbentem, hogy egy percre pislogás nélkül meredtem saját magamra. Ott volt a születési évem, a szüleim neve, hogy melyik viadalt nyertem, és hogy a baltákhoz értek. A betűket az ujjaimmal követtem. Hirtelen egy új bekezdés kezdődött ezzel a címszóval:
Egészségiállapota
Kikerekedett szemekkel kezdtem olvasni;
Semmi különösebb fizikai sérülés, inkább pszichológiai gondjai vannak. Az utolsó testi sérülését ma szerezte. Meglőtték a jobb vállát. Semmi komoly, nem szorult műtétre.
Hitlenkedve olvastam el újra ezt a pár mondatos szöveget. Ezek azt hiszik, hogy egy pszichopata vagyok!
Gyorsan kezdtem el lapozni az oldalak között. Mindenki itt volt, Annietől kezdve Haymitchig mindenkinek itt voltak az adatai. Finnick volt az utolsó a sorban. Habozás nélkül megkerestem, hogy mit írnak róla:
Fizikailag erős, kiképzésre jár, de Coint börtönébe legyengült. A Kapitolium elkapta, a menekülésnél meglőtték a kezét, illetve halálos mérgezés  gyanúja áll fent. Rögtön műtétre szorult.
Ájulás fogott el, hányingerem volt és szédültem. Újra elolvastam azt a két szót: halálos mérgezés.
- Ne, ne , ne! - suttogtam elhaló hangon és a hajamba markoltam. Finnick nem halhat meg pont most amikor végre biztonságban vagyunk! Mégis milyen mérgezésről beszélnek? Mikor mérgezték meg? És ha megműtik az azt jelenti, hogy megmenekül, nem?
A kérdések úgy kínoztak belülről,  hogy azt hittem megőrülök.
Mit tegyek? Hogy tudok segíteni Finnicknek?
Reménytelennek éreztem magam. A könnyeim marták a szememet. Próbáltam türtőztetni magamon, nem lehetek gyenge. Nem sírhatok, hiszen azzal nem jutok előre.
De annyira el voltam keseredve, hogy hagytam, hogy a könnyeim végig szántsák az arcom.
- Gyenge vagy Johanna. Nagyon, nagyon gyenge! - suttogtam magamnak majd megfogtam egy párnát és belesikítottam. Annyi érzelem volt bennem amiket most kiadnék magamból. A falhoz vágtam a puha párnát és görcsösen összeszorítottam az öklöm.
Szánalmas voltam. És elkeseredett.

Sziasztoook! ^^
Itt a következő rész! Remélem tetszett nektek!  (:
Köszönöm Majának, Laurenek és Villőnek a kommentet az előző részhez! ♡
Boldog Húsvéti Ünnepeket!  :*
Sziasztoook! 
Ui.: Ma van Johanna névnapja! :D

38.rész Te választasz!

Egy ágyon ébredtem fel. A fejem annyira fájt, hogy azt hittem beleőrülök, a végtagjaim zsibbadtak, és a szememet kiégették a lámpák amik belevilágítottak.
Hol a francba vagyok?
Oldalra fordítottam az arcom. A szoba fehér volt, alattam fapadló volt és két ablak is volt amit citromsárga selyem függönyök takartak, sőt még egy színes kép is fel volt akasztva a falra. A testem kényelmes köntösbe volt tekerve, az ágyam mellett egy pohár víz és egy pisztoly volt. A fegyver visszarántott a valóságba.
Hol van Finnick? Mit keresek itt?
- Misis Mason! - hallottam meg egy női hangot, amit azonnal felismertem a rémálmaimból. - Örülök, hogy újra találkozunk! - Az ajtón belépett egy vékony, csontos, szemüveges nő aki úgy vigyorgott rám mintha régi jó haverok lettünk volna. Nem bírtam megszólalni, csak meredten figyeltem a nő lépteit ahogy közeledett.
- Amikor utoljára találkoztunk nem néztél ki ilyen jól. - mosolygott rám pszichopata módjára és végig simított az arcomon - Ugye most nem akarsz elszökni előlem, Johanna? - suttogta az arcomba mire kirázott a hideg. - Ha megpróbálkoznál vele, akkor a halálodig kínozlak, érthető? - mosolygott.
- Fogja be! - A hangom rekedtes volt és halk.
- Itt nem te parancsolsz! - válaszolta majd előhúzott egy kést. A pisztoly felé kaptam a fejem, túl messze volt. - Ne akard, hogy használjam! - sziszegte a fogai között majd felegyenesedett és az ajtó felé vette az irányt. - Készülj fel életed legkegyetlenebb napjára. - mondta, majd megragadta a pisztolyt és kiment, beengedve maga után három másik nőt.

Egy percig se hagytak egyedül, mindig ott volt valaki, aki figyelt. Nem válaszoltak a kérdéseimre, csak bámultak.  Pár óra múlva elvittek egy zuhanyzóba, megcsinálták a hajam és egy fehér, méregdrága ruhát adtak rám. Nem értettem semmit. Előbb még egy büdös, koszos cellából szabadultam ki Coin karmai közül, és békeőrök ellen harcoltam és most pedig egy fehér estéjibe flangáltam egy ismeretlen folyosón. Rosszérzés fogott el amikor egy hatalmas fehér ajtóhoz értünk amit két békeőr védett. Kinyitották az ajtót előttem, majd amint beléptem a küszöbön becsukták és a kattanásból ítélve rám is zárták. A szoba hatalmas volt, inkább teremnek nevezném, tele volt plafonig érő ablakokkal, minden tiszta fehér volt, hibátlan, és tökéletes. Ijesztő volt. Az egész teremben csak egy asztal volt és egy szék, ahogy közelebb értem az asztalhoz, észrevettem egy vázát és benne egy rózsát. Egy fehér rózsát. Ez volt az a pillanat amikor a tüdömből az össze levegő kipréselődött, amikor a szívem meglódult, és amikor meghallottam az Elnök hangját.
- Misis Mason, kérem foglaljon helyett. - mondta a hátam mögül mire azonnal megfordultam.
- Mit akar tőlem? - sziszegtem a fogaim között mire ő elment mellettem és helyet foglalt a széken.
- Békét. - válaszolt egyszerűen majd belekortyolt valami vörös löttybe amit a kezébe szorongatott.
- Hol él maga? - néztem rá összefont karokkal - Már évek óta nincs béke! - mondtam gúnyosan.
- Igaz, Misis Mason. És szerinte ez miért van? - vonta fel az egyik szemöldökét mire én azonnal rávágtam:
- Mert egy seggfej! Azért! - sziszegtem a fogaim közt - Most pedig mondja meg hol van Finnick Odair! - ordítottam rá. Itt állt előttem az az ember, akit veleéig gyűlőltem és megigértem magamnak tizenhatévesen, egy temetésen, hogy meg fogom gyilkolni, hogyha találkozom vele és ennek el is jött az ideje, de pillanatnyilag semmi mást nem akartam, csak visszakapni Finnicket és valahogy élve kijutni onnan.
- Kérem, hagyja a személyes sértegetést, nem megy vele semmire. - mosolygott. O, hogy milyen szívesen letörölném a képéről azt a mosolyt!  -Odair pedig nálam van, de mint tudja, semmi sincs ingyen. - mondta egy kegyetlen vigyorral. Kikerekedett szemekkel bámultam Snowra. Úgy beszél Finnickről mintha valami tárgy lenne. Gusztustalan!
- Mit akar? - támaszkodtam az asztalra és egyenesen a szemébe néztem.
- Álljon át a mi oldalunkra. Épüljön be Katniss Eveerden csapatába, és ölje meg őt. - mondta az Elnök mosolyogva. - Megöli nekem a Fecsegőposzátát, én pedig életben hagyom önnek Odairt. - tette hozzá majd csettint egyet a kezével és megjelent két őr, közötük pedig Finnick. Oda akartam rohanni hozzá de a két őr fegyvert rántott. - Lassan a testtel, elsőnek ölje meg Katniss Eveerdent. - figyelmeztett Snow majd elém tolt egy papírt amiben leírták, hogy átálltam az ő oldalukra, és hogy meg fogom ölni Katniss Eveerdent. - Itt írja alá! - mutatott egy vonalra és a kezembe adott egy tollat. A szememet Finnickre szegeztem aki még mindig el volt ájulva, majd a papírra.
Nem! Nem tehetik ezt! Nem tehetem ezt!
Nem ölhetik meg Finnicket. Nem! Nem! Nem!
- Nem volt még elég?! - ordítottam és legszívesebben ráugrottam volna és kikapartam volna a puszta kezemmel a szemét. - Mindenkit megölt és most őt is? - mutattam indulatosan Finnick felé - Milyen ember maga? Ember-e egyáltalán? - sikítottam és egyszerűen tényleg úgy éreztem elmegy az eszem.
- Kérem nyugodjon meg!
Újra  a lapra néztem. Nem ölhetem meg a lázadás jelképét! Ez az egyetlen lehetőség a lázadásra, az emberek reménykednek, és én egy rövid aláírással megölhetném a reményt. Egy pillanat alatt megállíthatom a lázadást. Újra Finnickre néztem, tudtam, hogy ő bármikor meghalna a felkelés miatt, úgy ahogy én is, sose bocsátaná meg nekem ha  aláírnám ezt a lapot.
Az anyám, az apám, a nagymamám, Sam.
Ők mind Snow miatt haltak meg, és én nem bírnám ki ha ez a lista Finnick nevével is bővülne.
Ebben a pillanatba rájöttem, hogy miről is van szó. Én magamat féltetten, féltem, hogy újra fájni fog, hogy újra megsérül a szívem, önző voltam, nem akartam másokra gondolni, csak arra, hogy nekem mennyire fog fájni.
És a többezer ember aki meghalt? A többi száz család aki szenved? A nép aki most lázad? Rájuk miért nem gondolok?
Tudom, hogy mi a helyes, Finnick is ezt választaná, tudom, hogy ő is így cselekedne.
Könnyes szemekkel nyúltam a papír után majd megragadtam a két szélénél fogva.
- Bocsáss meg, Finnick. - suttogtam és egy határozott mozdulattal eltéptem a papírt.
- Rossz döntés, Mason. - vigyorgott rám Snow majd ennyit mondott: - Öljék meg.
A szememből folytak a könnyek ahogy láttam, hogy Finnick tarkójára szorítják a fegyvert.
Lehunytam a szemem és vártam, hogy eldördüljön a fegyver. De semmi se történt. Az őrökre néztem akik most ájultan dőltek el.
- Mi folyik itt? - ordította Snow és felpattant a székéről. Ebben a pillanatban a hatalmas ablakok milliónyi kis szilánkra robbantak szét. A bőrömnek csapódtak és felsértették. A törött ablakokon vörös páncélos férfiak rontottak be, géppuskával a kezükben.
- Vigyétek őket! - mutatott rám és Finnickre az egyik. Tettem pár lépést hátrafelé. Kik ezek?
- Ne érjen hozzá! - ordítottam amikor megláttam, hogy az egyik férfi felkapta a vállára Finnick ájult testét. Lerúgtam magamról a magassarkúm és rohanni kezdtem Finnick felé. A talpamba beleálltak a szilánkok, a ruhám pedig szétrepedt a combomnál.
- Finnick! - A hangom tele volt félelemmel, a férfi  kiugrott vele az egyik ablakon. Engem hirtelen megragadt valaki hátulról és magához húzott.
- Én vagyok az Johanna! A te oldaladon állok! - suttogta a hang mire kikerekedett szemekkel néztem a vörös sisakos fiúra. Gale volt az. - Most pedig menj a légpárnáshoz és... - nem tudta befejezni a mondatott. A fehér ajtó kicsapódott és békeőrök rohantak be rajta nyakig felfegyverkezve. - Menj! - ordította Gale majd eltaszított magától és a fegyverét feltartva elrohant. Lövések zaja. Ordítás. Vér.
Felkaptam egy pisztolyt és egy törött ablak felé rohantam. Már épp leugrottam volna amikor valaki rám lőtt. Egy síkitás hagyta el a számat, és szinte azonnal megéreztem ahogy a vér elárasztja a ruhám. Még csak ez hiányzott!
- Állj meg Mason! - mondta egy magas női hang a hátam mögül.
- Álmodozz csak! - sziszegtem magamnak majd megiramodtam egy légpárnás felé amire Finnicket is rakták. Újabb lövés, de ezt most mellé ment. Amikor már csak pár lépés volt a légpártástól elrugaszkodtam és felugrottam a gépre. Két erős kar ragadt meg és felhúzott.
- Azonnali műtétre szorul! - hallottam egy ordítást, a hang felé kaptam a fejem és megláttam egy orvost és több másik katonát is akik körbe fogtak valakit. - Hozzák már azt a rohadt injekciót! - üvöltött újra az orvos mire egy katona elment és így megláttam Finnick arcát ami hulla fehér volt.
- Mi történt? - rohantam oda és arrébb lökve mindenkit Finnickhez tolakodtam. A vállán egy hatalmas lőtt seb volt.
- Meglőtték! - mondta az orvos majd amint meglátta, hogy én is megsérültem ráparancsolt egy katonára, hogy lásson el.
- Nem! Hagyjanak itt! - kérleltem a férfit de ő megrázta a fejét. Pillanatok múlva megragad egy katona és elrángatott Finnick mellől.

Sziasztoook! ^^
Itt a következő rész! (: Mint láthatjátok egy gyönyörű új fejléc került a blogra ami  Rose Williams munkája! Nekem nagyon tetszik! A hetekben várható egy design átalakítás is.
Illetve megnyitott egy blogom ami mindenféle blogos dolgokkal foglalkozik, eddig két cikket találtok rajta! (: Ez lenne a blog --> Colorati Mindenkinek köszönöm aki benéz! ((;
Sziasztok! ♡

37.rész Élet-Halál

Egy pillanatra sem tudtam lehunyni a szemem az este. Legalábbis úgy gondoltam, hogy este van, ugyanis itt folyton sötét volt, tehát csak a megérzéseimre hagyatkozhattam. Amikor a többiek is feléledtek a pánik érezhető volt a levegőben.
- Beszélnünk kell! - jelentette ki Haymitch és mindenkit odahívott magához. - Annie, Peeta és én megyek el Gallel. - kezdett bele, mindannyian bólintottunk - Valószínűleg egy óra múlva már rájönnek, hogy mi nem vagyunk a helyünkön. - folytatta. - Addigra már beszélni fogok Plutarchal és megpróbálunk kimenteni titeket. - mutatott rám Finnre és Katnissre - Ki kell találnunk egy tervet, ami nem kevés idő, legalább egy napig ki kell tartanotok. - mondta.
- Egy nap. Az sok idő. - mondta bizonytalanul Finnick.
- Túléltünk egy viadalt. Egy nap egy cellába már nem is olyan rossz. - válaszoltam és magamra erőltettem egy mosolyt.

A többiek már ott toporogtak a rácsok mellett Galera várva. Finnick Anniet ölelte át, Katniss pedig Peetahoz beszélt.
- Johanna, ha esetleg nem érnénk ide időben... - fordult hozzám Haymitch, de én azonnal közbe szóltam:
- Olyan nincs. Ide kell érnetek. - mondtam magabiztosan, de legbelül tudtam, hogy ez nem így van. Ennyi év alatt már megtanulja az ember, hogy bármi megtörténhet.
- De ha mégis, akkor meg szeretnélek kérni valamire. - itt vett egy mély levegőt - Ha döntened kell, akkor mentsd ki Katnisst. Nem halhat meg a lázadás jelképe! - mondta és közben Katnisst nézte aki a másik oldalon ült. Nem tudtam felfogni a szavait. Azt akarta, hogy Katnisst mentsem ki Finnick vagy épp magam helyett? Azt várta, hogy a legjobb barátomat, aki szinte már a bátyám, helyett a poszátát mentsem meg?
- Ez nem várhatod el tőlem. - ezt akartam mondani, de helyette ez csúszott ki a számon:
- Nem a hetvenötödik Éhezők viadalán vagyunk, Haymitch! - A hangomból kihalatszódott a maró gúny - Ha azt hiszed, hogy Katnisst fogom megmenteni Finnick helyett, akkor nagyon tévedsz!
Haymitch szinte azonnal válaszolt:
- Hát ezt nem érted, Johanna? Nem Katnisst mented meg, hanem a lázadást! Pont te nem érted ezt? Ez éltet téged. A lázadás! - mondta a szemembe nézve - Ha Finnick meghal, azt hősiesen teszi majd, hiszen a halálával egy lázadót hagy éledben. - folytatta - Ha te meghalsz, azt a lázadásért teszed!
Összeszorított fogakkal néztem a férfire. Tényleg képes lennék rá? Feláldozni az egyetlen embert akit szívből szeretek egy lázadásért? Az nem kérdés, hogy a saját életemet odaadnám-e a lázadásért. De Finnickét? Nem. Az övét biztos, hogy nem. Lehet, hogy önző vagyok, és lehet, hogy csak magamra gondolok és nem a népre akik lázadást akarnak, de kit érdekel? Mindenkit elvetek tőlem, az utolsó embert akit szeretek már nem engedem el.
De minden gondolatom mögött ott bujkál a lázadás. Több év után végre a nép újra fellázad, és pont én álljak az útjukba? Hiszen ha hagynám, hogy meghalljon Katniss, akkor azzal azt is hagynám, hogy meghaljon a remény ami most a lázadókban van.
- Nem vagyok képes rá. - szinte csak suttogtam a szavakat, talán Haymitch nem is hallotta. Nem bírnám ki ha meghalna. Nem bír ki több fájdalmat a szívem. Igen, bevallom gyenge vagyok. De mit várnak egy olyan embertől aki mindenkit elveszített, és most az utolsó embert is el akarják venni tőle akit szeret?
Pillanatok múlva lépteket hallottunk, amik a cellánk felé közeledtek.
- Mindenki tudja a tervet? - fordult gyorsan hátra Haymitch mire mindenki egyszerre bólintott.
A bakancs lépteinek zaja felerősödött, majd elénk tárult egy fehér páncélos férfi alakja aki egy kulcsot forgatott a kezei közt.
- Gyorsan! - suttogta az őr, majd feltolta egy kicsit a sisakját, hogy felismerjük.
- Van nálad fegyver, Gale? - kérdezte Haymitch, mire a fiú bólintott és egy kattanással kinyitotta a cella ajtaját.
- Gyertek! - szólt ránk Gale, mire Annie, Peeta és Haymitch kilépett a börtönünkből. - Katniss? - nézett a lányra a békeőrnek öltözött fiú.
- Peeta megy. Én is utánatok jövök. - mondta biztatólag. Milyen jó, hogy ő ebben ilyen biztos.
Gale egy nem épp barátságos pillantással végigmérte Peetát majd kényszeredetten bólint egyet. - Itt hagyok nektek egy fegyvert, és a cella kulcsát. - mondta suttogva és a kezembe adta a két tárgyat. - Mehetünk? - fordult a többiekhez.
- Vigyázz magadra! - hajolt Anniehez Finnick és egy gyors csókot adott a szájára.
Gale, Annie, Haymitch és Peeta szinte egyszerre fordítottak hátat nekünk, a rácsok mögül néztem a távolodó alakjukra. Nyugalom töltött el, legalább ők megmenekültek. Legalábbis azt gondoltam, de mint mindig, az élet erre rácáfolt, hogy még véletlenül se legyen igazam.
A következő pillanatban megjelent egy békeőr és egyenesen a többiek felé vette az irányt.
- Álljanak meg! - ordított az ismeretlen békeőr. Meghűlt bennem a vér ahogy figyeltem, hogy Gale és a többiek szembe fordulnak az őrrel - Mit keresnek itt?
- Kivégzésre viszem őket! - válaszolt Gale a sisakja alól.
- Ma én vagyok a soros, hogy elvigyem őket! - mondta az őr, a hangjából gyanakvás vehető ki.
- Bizonyára változtatás történt. - A szívem úgy dobogott, hogy azt hittem menten elájulok, a kezem izzadt, és görcsösen markoltam a pisztoly nyelét. Nem bukhatnak le!
- Úgy gondolja? - sziszegte az ismeretlen békeőr. - Szerintem nem! - megragadta Gale sisakját és egy pillanat alatt leszedte róla, majd kikapta az övéből a pisztolyt és a fiúra szegezte.
- Egyes osztag, hallanak engem? - ordított bele egy magnóba - Jöjjenek az ötös aulába. - parancsolta. Ijedten néztem Finnickre aki zavartan nézett vissza rám. Tennünk kellett valamit, mielőtt ideér a többi őr. Valószínűleg Finnick is erre gondolt, ugyanis kirángatta a kezemből a kulcsot és belülről kinyitotta az ajtót ami hangos csattanással csapódott a falnak. Kirontottam rajta és gondolkozás nélkül az őre szegeztem a fegyvert majd lőttem. Teli találat.
- Rohanjatok! - ordítottam és meglöktem Anniet hátulról. Katniss és Finnick ott rohant előttem, mindannyian Galet követtük. Pillanatok múlva az egész folyosó vörös fénybe kezdett izzani és bakancsok zaja hallatszott mögülünk.
- A rohadt életbe! -ordított Haymitch. - Rohanjatok! Gyerünk! - gyorsabban szedem a lábam de az őrök egyre közelebb értek.
- Ez nem fog menni! - üvöltött Finnick és kikapta a kezemből a pisztolyt.
- Mit csinálsz? - utána akartam nyúlni, de ő már megfordult, és egyenesen az őrökre nézett akik már ott voltak mögöttünk. Pisztoly ropogás. Ordítás. Vér. Finnick már két őrt is megölt, de nem mintha azok hagyták volna magukat. Egy golyó mellettem beleállt a falba. Minimétereken múlott, hogy nem a fejembe állt a lövedék.
- Feltartom őket, menjetek! - üvöltött Finnick.
- Ne hősködj már, Odair! - ordítottam vissza majd utána rohantam és egy jól irányzott rúgással letepertem az egyik őrt.
- Johanna! Vigyázz! - hallottam meg Katniss hangját, majd egy erős szorítást éreztem a vállamnál ami hátra rántott. Az őr a torkomba boxolt mire én fuldokolni kezdtem, a férfinek még ennyi se volt elég. Meglendítette az öklét és lekevert egyet. Szinte biztos voltam benne, hogy elájulok, a világ már kezdett halványodni előttem. Azon kapom magam, hogy már nem érzem felettem az őr súlyát, és Gale rántott fel a földről.
- Gyere! - rántott meg a karomnál fogva, de én botladozva mentem csak utána.
- Finnick! - hallottam meg Annie kétségbeesett hangját mire rögtön a fiút kezdem keresni a szememmel.
- Johanna! - sziszegte Gale idegesen, de én azonnal magamhoz tértem amikor megláttam Finnicket két őr között, elájulva.
- Gale, vid el őket! - mondtam a fiúnak majd kirántottam az övéből a pisztolyát és az egyetlen emberhez rohantam aki még fontos  volt nekem. Az őrök felém rohannak, a fegyverüket rám szegezték, de engem semmi sem érdekel, csak Finnick aki ott feküdt a hideg betonon. Nem halhat meg. Nem teheti ezt velem! Hátulról valaki kicsavarta a kezemből a fegyvert, majd egy bakancs csapódott a hátamnak, de olyan erővel, hogy én beleszédültem és a földre estem.
- Finnick? - nyögtem fájdalmas arccal, de több szó nem tudta elhagyni a számat mert az egyik őr a halántékomra szegezte a fegyvert.
Meg fogok halni. Éreztem az egész testemben, hogy itt a vég, ennyi volt. A szememmel Finnicket néztem aki még mindig ájultam feküdt. Az utolsó dolog amit láttam mielőtt az őr elsütötte volna a pisztolyt, az Finnick volt. Az egyetlen ember akit szívből szerettem ebben a szerencsétlen világban.

Sziasztok!
Hihetetlenül szégyellem magam, hogy így elhanyagoltam ezt a blogot. Nagyot hibáztam amikor azt hittem, hogy én egyszerre tudok három blogot vezetni, úgy, hogy minden héten kell egy részt írnom. Lehetetlen, nincs ennyi időm/energiám/ihletem. De magamnak csináltam a bajt, és még ha belehalok is akkor is befejezem ezt a történetet! Nem tudom még hányan vagytok itt, megértem ha már senki, hiszen nagyon elhanyagoltam ezt a blogot. És ha még vannak olvasóim akkor nekik NAGYON köszönöm!  Köszönöm,  hogy kitartotok a történet mellett. 
Ha valaki végig olvasta EZT  az valószínűleg a részt is elolvasta (hm...Ki gondolta volna? :D ) úgyhogy mi a véleményed? Írd meg nekem, hiszen egy bloggernek a vélemények a legfontosabbak! ^^ (:
Ui.: Nem, ez nem az utolsó rész ^^ :D 
Ui2.: Igen, ez nem lett valami hosszú rész... /: